Ez a történet szerepel az könyvben is. Nem saját fordítás, így találjátok meg a könyvben is. Minden szerzői jog őket illet. 

Kiadta az Alexandra kiadó 

fordította: Uzsoki Eszter  

Részlet a Mogyoróliget című könyvből. 

Szóval, aki a Végvidékre vágyik, nagyjából ilyen történetekre számítson.

Az ajtó, ami ott sem volt 

Élt egyszer egy gazdag kereskedő, aki az erdő szélén lakott a Végvidék egy parányi városában. Az ideje javát utazással töltötte, de ahhoz eleget volt otthon, hogy a feleségét két kislánnyal ajándékozza meg, az idősebb fekete volt, a fiatalabb aranyhajú, és egy év különbséggel születtek.

Az édesapjuk távol volt, az édesanyjuk pedig különösen viselkedett, gyakran órákra bezárkózott a szobájába. Amikor a lányok a fülüket az ajtóra tapasztva hallgatóztak, hallották, hogy beszél valakihez, de csak az idősebb, Anya hallott választ. A hang, amit hallott, vékony és susogó volt, szinte azt hitte, hogy a levelek súrolják az ablakot.

Egy téli napon, amikor Anya tizenhat éves volt, az édesanyjuk bezárkózott a szobájába, és soha többé nem nyitotta ki az ajtót. Három nap múltán a szolgák betörték az ajtót, és semmit sem találtak bent. Az ajtó be volt reteszelve, az ablakok zárva. Odakint süvített a tél, de a lányok édesanyja eltűnt. Mindössze egy csontból készült tőrt hagyott hátra a padlón egy vértócsában. Anya hallotta, hogy a szolgák erről suttognak, és beosont a szobába, hogy ő is megnézze. A folt láttán olyan erősen kezdett rettegni a vértől, hogy onnantól kezdve a havirongyait is a sötétben mosta.

A szolgák megüzenték a lányok apjának, hogy a felesége meghalt vagy eltűnt, vagy még rosszabb történt, de hosszú ideig nem érkezett válasz. Aztán a tavasz első, meleg napján a férfi megérkezett egy kocsin, amit korábban a lányok sosem láttak. A kocsiban ott ült az új anyjuk. Kilépett a macskakőre, és rájuk mosolygott. Alacsonyabb volt Anyánál, halvány hajkoronája és kék szeme volt, ami hidegen vándorolt egyik mostohalányáról a másikra.

Az édesapjuk hat hónapig otthon maradt, teljesen elbűvölte az új felesége, de a lányait éppen csak elviselte, ők pedig annyira elvadultak, amennyire csak a hosszú évek alatt elvadulhattak, amikor egymagukban nevelkedtek a szüleik hiányában.

Addig maradt, amíg rá nem unt a lányok mostohaanyjára, ahogy egykor a feleségére, és ahogy mindig is untatták a lányai. Búcsúzóul megcsókolta a mostohát, odabólintott a lányainak, és elutazott. Nem telt sok időbe, hogy a mostoha elveszítse a türelmét. Dühösen beszélt a lányokkal, a legkisebb hiba miatt is megpofozta őket, és a zsebében tartott ollóval nagy tincseket vágott le a hosszú hajukból, ha nem volt velük megelégedve. Ahányszor csak elment hazulról, bezárta a lányokat, azt mondta, azért, hogy ne viselkedhessenek neveletlenül. Az édesanyjuk szobájában tartotta őket, ahol a bezárt ablakok a rozsdától beszorultak, és a sötét folt a padlón úgy ingerelte Anyát, mint egy gonosz, fekete szem. Az édesanyjuk ágyát az apjuk parancsa szerint felhasogatták gyújtósnak, és az összes szép holmiját elzárták. Csak a két lány volt az üres szobában, a mérgező folttal a padlón.

A mostohaanyjuk eleinte mindig csak néhány óráig volt távol. Aztán egész napokra, majd egész éjszakákra eltűnt. Amikor először zárta be őket a szobába alkonyattól hajnalig, Anya az ajtón dörömbölt, és addig sikoltozott, míg megfájdult az ökle és a torka, de senki nem ment a segítségükre. Amikor a mostohaanyjuk végül kinyitotta az ajtót, felhúzta az orrát a szagra, és az éjjeliedény felé intett.

– Ürítsétek ki! – utasította őket.

A szén, amivel a szemét festette ki, és az ajakrúzsa selyem-cukorszerű foltokká maszatolódott az arcán, s kerülte a mostohalányai tekintetét.

Végül eljött a nap, amikor egy tál alma és egy korsó víz társaságában bezárta őket, és örökre eltűnt. A nap felkelt és lenyugodott, felkelt és lenyugodott. A harmadik napon Anya kinézett az ablakon, és meglátta, hogy a szolgák egyenként elhagyják a házat a holmijukkal a hátukon. A ház üres volt. Az almákat megették, a víz régen elfogyott. Az ablakok zárva maradtak, az üveg nem engedett, még akkor sem, amikor Anya a csizmájával próbálta betörni. Azon az éjszakán a testvérek egymás mellett feküdtek a padlón, és igyekeztek melengetni egymást. Aztán Anya meghallotta a hangot, amit már-már elfelejtett. Olyan volt, mint a levelek susogása az ablak előtt. A padlón feketéllő vérfoltból jött. A lány lassan közelebb óvakodott hozzá, fölé hajolt, és lélegzetvisszafojtva fülelt.

Késő, nagyon késő éjszaka volt, amikor a susogás végre hanggá változott.

- Meg fogsz halni-  mondta a hang a lánynak.

Anya dühösen hanyatt fordult a padlón.

- Tudom-  válaszolta vadul az elméjében. -  Máris félholtak vagyunk.

- Meg fogsz halni-  mondta újra a hang. - Hacsak…

És elmondta neki, hogyan mentheti meg magát és a húgát. Hogyan teremtheti újra a világot eléggé ahhoz, hogy élhessenek. Vér volt az ára.

Másnap reggel Anya elmondta a testvérének, Lisbetnek, mit tudott meg: ajtót kell teremteniük. Az édesanyjuk nem halt meg, hanem eltűnt, mágia segítségével alkotott egy ajtót, ami elvitte messzire. Az édesanyjuk vére szólt Anyához, és elárulta, hogyan alkothat ő is ajtót, hogy újra találkozzanak.

- Vér az ára-  mondta Lisbetnek -  de nem lehet az enyém. -  Hazudott. Nem volt gonosz, csak nagyon félt. A gondolat, hogy felvágja az ereit, émelyítő rémülettel töltötte el, mintha a végtelenbe zuhanna. Ügyet sem vetett a hazugság keserű ízére a szájában.

Megkereste a csontkést ott, ahol a hang mondta neki, egy kilazult tégla mögött a hideg kandallóban.

- Nem lehet az enyém - mondta újra -  mert én varázsló vagyok. Nekem kell megalkotni az ajtót, és neked kell feláldoznod a véredet érte.

Lisbet bólintott, de a szeme elárulta Anyának, hogy tudja róla, hogy hazudik. Ez feldühítette. Amikor végighúzta a pengét a húga csuklóján, a haragja óvatlanná tette, és a penge túl mélyre szaladt.

De Lisbet egy szót sem szólt, amikor a nővére megfogta a csuklóját, és egy ajtót festett vele. Először az oldalát festette meg, két folyamatos vonallal, végighúzva Lisbet csuklóját a kövön. Olyan magasra emelte, amennyire csak tudta, hogy megfesse a szemöldökfát a tetején. Amikor Anya elengedte és újra talpra állította, Lisbet olyan fehér volt, mint az alma húsa.

Anya elfordult a húga vértelen arcától, és kimondta a szavakat, amelyek a vért ajtóvá változtatták. A szavakat, amelyeket a vér súgott a fülébe, háromszor is, hogy megjegyezze. A vér azonnal felizzott a kövön, és a vörös vonalak meleg, fehér fénysávokká változtak. Az újonnan megalkotott ajtó feléjük lendült, meleg fuvallatot és a tiszta pamut illatát lehelve. Egymás kezét fogva figyelték, ahogy feltárul. Aztán Lisbet felnyögött, megingott és a földre rogyott. A hideg ujjait maga elé nyújtotta, szinte érintve az ajtót. Az ajtót, ami nem volt ott, aztán ott termett. Az ajtót, ami az élete véréből lett.

Abban a pillanatban, amikor kilehelte az utolsó lélegzetet, a fehér fény megremegett és zöldre változott. Az elmérgedt sebek zöld színére, a rémálmok, az egyhetes kenyéren kúszó penész színére. A tiszta pamut illata dohossá vált, és megrekedt Anya torkában. Az ajtóra vetette magát, de túl késő volt. Az feltárult, hüvelykről hüvelykre, dohos levegőt ásítva, mint egy pince szája. Anya nem hitte, hogy az édesanyja ott lehet az ajtó mögött, de nem volt hová mennie. Felemelte Lisbetet, és átvitte az ajtón. Odaát egy szobát talált, ami ugyanolyan volt, mint ahonnan érkezett, csak éppen fordítva. Anya a fekete foltra nézett a padlón. Friss volt, és vörösen csillogott. Átrohant a szobán, karjában Lisbet testével, és megrántotta a hálószoba ajtaját.

Az ajtón túl húzódó folyosó balra kanyarodott, és nem jobbra, a falakról eltűntek a lámpások, helyettük olyan emberek portréi sorakoztak, akiket Anya nem ismert fel. A szemük helyén kiégett üregek, a szájuk nedves és vörös. A folyosón ugyanaz a súlyos zöld fény izzott.

Lisbet testét a karjába szorítva Anya végigjárta a házat. Szénpor és vér szaga érződött. Valamennyi kandallóban alacsony, zöld lángnyelvek tekeregtek. Minden asztalon tányérokban rothadt húst vagy méregsárga virágport hullató, megfeketedett virágokat látott. Amikor kinyitotta a bejárati ajtót, látta, hogy a romlás a házon kívülre is átterjedt. A fák ágai vékony csontokká váltak, az út pora repedezett hamu volt.

- Ezt én tettem-  mondta magában. Megöltem a húgomat, a halála nyitotta meg az ajtót, és az ajtó a Halálra nyílt! Órákba telt, de végül fel tudta ásni annyira a felperzselt földet, hogy eltemesse a húgát. Aztán a város felé indult, hogy megnézze, talál-e ott élő embereket.

A városban különös borzalmak tanyáztak. Senkit sem látott, sem embert, sem állatot, csak a súlyos, zöld égboltot, ami az egész világot a betegség színébe borította, és a házak bezárt ajtajait, a vak, feketére festett ablakait. Anya senkit sem látott. Nem volt szüksége sem alvásra, sem ételre, sem italra, és amikor végighúzta a csontkést a saját csuklóján, még a legapróbb sebet sem ejtette rajta. Felmászott az egyik ház falára kapaszkodó sűrű, fekete szőlőindán az omladozó kövekből álló tetőre. Levetette magát. De úgy siklott le a földre, mint az őszi levél, és sértetlenül ért földet. Ott feküdt, imádkozott a végért, bár az ima is olyan keserű volt, mint a hazugság, ami megölte a testvérét. A hang ekkor szólt hozzá újra. .

Hosszú idő telt már el azóta, hogy ott feküdt az édesanyja szobájának padlóján, és hagyta, hogy a hang titkokat súgjon a fülébe. Régebben volt, mint gondolta. Messze, nagyon messze a mostohaanyja halott volt, elvitte a láz. Az édesapja új menyasszonyt vitt haza. Fiuk született.

- Haza tudsz vinni? – könyörgött Anya.

- Nem ez a megfelelő kérdés -  felelte a hang.

Átvezette a városon, vissza a sírhoz, amit az apja háza előtt ásott. A sírból fekete diófa nőtt ki. A susogó lombja volt az egyetlen, ami megmozdult a Halál birodalmában. Lisbet, suttogta Anya, és a ía törzsére simította a kezét. Sóhajszerű susogással a fa három diót ejtett a tenyerébe, ügyesével feltörte őket.

Az elsőben zöld szaténruha rejtőzött, a színe, mint a molylepke szárnyáé.

A másodikban a megkövesedett fa színében csillogó fekete cipellő.

A harmadik szemgolyó nagyságú, áttetsző követ rejtett. Amikor a saját szeméhez emelte, a körülötte lévő világ életre kelt. A nappal éles fényben ragyogott, a fák virágoztak, és egy kocsi tartott felé. A kocsis nem látta őt, de a ló igen, felágaskodott, a patái magasan Anya feje fölött kapáltak.

Elejtette a követ, és újra a Halál birodalmában találta magát.

A kő ablak volt az élők földjére.

- Kezdj vele, amit akarsz -  mondta a hang -  de ne kótyavetyéld el a húgod ajándékait!

Anya kivárta, amíg a zöld fény sötét homállyá halványult, ami az éjszakát jelentette a Halál földjén. Felvette a zöld ruhát és a fekete topánt. Hátrafésülte sűrű, fekete haját. Aztán a szeméhez emelte a követ.

Úgy látta az otthonát, ahogy egykor ismerte, amikor kislányként élt ott az édesanyjával, az apjával és a húgával, akit Lisbetnek hívtak. Úgy tartotta a követ, mintha lyuk lett volna a falban, miközben körbeosont a ház körül, és belesett az ablakon. Egy gyönyörű nőt látott zongorázni. Az apja egy pohár sherryt kortyolgatott, a haját ősz sávok csíkozták. És látott egy fiút, aki alig lehetett nála idősebb. Magas és sovány volt, közel a férfikorhoz, de még nem érte el.

Anya édesapja büszkén nézett a fiúra, és kezével a vállára csapott. A fiú szeme lustán vándorolt körbe a szoba bútorain, a zongorázó anyján, és aztán megállapodott Anyán. Felpattant és az ablakhoz lépett. Anya hátrahúzódott, amikor az apja is a fiú mellé lépett. A fiú rámutatott, de az apja a homlokát ráncolva és a fejét rázva elnézett mellette. Végül behúzta a függönyöket az ablak előtt.

Anya a kertben várt lidércfényszínű ruhájában. Amikor leengedte a karját, a rothadó lugas és a csontok földjén állt. Amikor újra a szeméhez emelte a követ, látta a fű lágy zöldjét és a szentjánosbogarak villanó csillagait. Látta, hogy a fiú felé tart, a léptei óvatosak, de a szeme mohó.

- Egyet kérdezhetsz tőlem-  mondta a lány. - De a megfelelő kérdésnek kell lennie.

- Ki vagy te? – kérdezte a fiú.

Anya hallgatott.

- Miért nem látnak a többiek? – kérdezte a fiú.

Anya néma maradt.

- Gyönyörű vagy-  suttogta végül a fiú, és kinyújtotta a kezét, hogy hozzáérjen. - Miért tartod ilyen magasra a kezedet?

Anya rámosolygott úgy, ahogy a mostohaanyjától látta. Hagyta, hogy a fiú odahajoljon az ajkához, még közelebb, mielőtt lehullott a karja, és visszatért a halott kertbe.

Sok éjszakai találkába telt, mire a fiú a megfelelő kérdést tette fel. De addigra a szeme beesett a kialvatlanságtól, és éhes szerelemmel nézett a lányra. .

- Hogy érhetném el, hogy maradj? – kérdezte végre a fiú.

A lány mosolygott, és a fiú füléhez emelte az ajkát. Elmondta neki, hogyan lehetnek együtt. Hogyan alkothatja újra a világot eléggé ahhoz, hogy ő visszatérhessen az élők földjére.

Vér lesz az ára.

Megtanította neki a szavakat, amiket mondania kell, háromszor is elismételte, hogy a fiú megjegyezze. A kezébe nyomta a csontkését. És végignézte, ahogy a fiú végighúzza a vérző csuklóját az apja házának falán, és ajtót fest vele. Megingott, amíg kimondta a szavakat, az arca, az édesapjuk tükörképe, elsápadt.

A vér ajtóvá változott, a körvonala visszataszító zöld fénnyel izzott. Anya elejtette a követ a szeme elől, és kitárta az ajtót. A fiú eltűnt, és a fény az otthoni meleg lámpafénnyé változott. Miközben Anya átlépett az ajtón, érezte a féltestvére halvány érintését, ahogy átlépett mellette a Halál földjére.

Aztán már ott állt az apja házában, élőn és egyedül, és a Halál nem érezte, hogy becsapták, mert a lány a fiúéra cserélte a saját életét. A szeméhez emelte a követ, éppen csak addig, hogy lássa a fiút, aki rémült arccal az ő helyén állt a Halál zöld fényében, aztán a zsebébe rejtette.

A konyhába ment, és kanállal ette a mézet, marokkal tépte a húst, és hagyta, hogy a bor lecsorogjon az állán. Aztán felment a lépcsőn az édesapja hálószobájába, ahol a felesége mellett aludt. Érezte, hogy a csontkés megrezzen a kebléhez rejtve.

Nem vágta át az apja torkát. A feleségéét vágta át. A követ pedig a halott asszony tenyerébe tette, ahol az apja egész biztosan megtalálja. És majd a szeméhez emeli, és láthatja a rá váró halott vidéket, és a fia folyton őt hívja majd, de ő sosem tudja visszahozni.