A mágus egy nagy házban élt egy öreg tölgy árnyékában.  Ennek a háznak olyan sok szobája volt, hogy meg sem tudták számolni őket.  Élete során feleségek tucatjait  tudta már maga mögött, és annyi gyermeke született, ahány ajtó volt a házban, mert amikor még fiatal volt rájött a hosszú élet titkára.  

Édes füstöt és egy boszorkánytól ellopott szavakat használva, kicsalogatta a saját halálát a testéből, és elrejtette azt egy makkba, és ezt a makkot elásta az ablaka alá.  Makkból egy hatalmas tölgyfa fejlődött ki, aminek ágai még mindig kopácsoltak az ablaküvegen,  de a bölcs öreg arc a fa törzsében, amely valaha beszélt hozzá, már régen elhallgatott.

A mágus ugyanolyan gazdag és jóképű volt mint, akkor, amikor elcsábította a boszorkányt, és az elmondta neki a megfelelő szavakat, így sosem volt hiánya a feleségekben, amikor csak akart valakit. A legutóbbi gyönyörű volt, fiatal és büszkébb, mint amilyennek a férfi gondolta, és majdnem olyan erős akaratú, mint ő maga.  Elhatározta, hogy véget vet a férje kalandozásainak a cselédekkel és szerte a városban, és megfogadta, hogy ellenkező esetben megkeseríti a férfi életét.  Így aztán, amikor az istállómester felesége elmondta a mágusnak, hogy az ő gyermekét hordja a szíve alatt, a mágus mindenképpen titokban akarta tartani. 

Miután hírét vették, hogy egy bábaasszony érkezett az istállómesterhez, a mágus elküldte a hollót, aki a bizalmasa volt,  az ablaknál őrködjön. A vajúdó nő látta, hogy a fekete madár bekukucskál, és nagyon megrémült, mert hitte őérte vagy a gyermekéért jött.  Amikor a baba megszületett, vörös hajú és kék szemű volt, kemény állal és keskeny szájjal, minden porcikájában a mágus gyermeke volt.  De az istállómester haja is elég vörös volt, és egy erszény arany meggyőzte őt arról, hogy fogadja el a kislányt a sajátjának.  Katherine-nek nevezték el, és magányosan nőtt fel.  Az édesanyja nehezményezte, hogy egy kisbabával együtt be kellett zárkózniuk a szűkős szállásukba, és az istállómester nem is törődött a gyermekkel.  Katherine magányos lett volna, ha nem tanulja meg korán, hogy hogy erős hajlama van a dolgok termesztéséhez.  Új törekvéseket adott a virágoknak, meggyőzte őket, hogy szabaduljanak ki az ágyásaikból és pompázzanak ablakpárkánya körül. Bőséges termést fakasztott, anyja szegényes konyhakertjéből, és a füvet az ajtójuk előtt magara és sűrűre növesztette , nem is sejtve, hogy a mágia áramlatából merít,  ami a vérében csörgedezett.

A mágus tölgyfája mindig is lenyűgözte. A szolgák tudták, anélkül, hogy külön mondták volna nekik, hogy a tölgyet nem szabad bolygatni, nem szabad metszeni vagy más módon ápolni. Még az árnyékát is kerülték, mert olyan nyugtalanító érzése támadt az embernek, mintha valami olyasmi lenne, amit vissza lehetett húzni és összehajtani, vagy belelépni és teljesen elveszni. Katherine nem osztotta a félelmeiket. Amikor már elég idős volt ahhoz, hogy másszon, a fa felé kúszott.  Amikor megtanult futni, odafutott. Szerencsétlen anyja mindig elkapta, egészen addig amíg Katherine elég idős nem lett ahhoz, hogy gondoskodjon magáról, ekkor az anyja felhagyott a próbálkozással.

- Menj  - mondta -, és átkozd meg magad, ha akarod.  Felőlem nyeljen el az öreg fa, vagy a föld. Hagyd, hogy maga a mágus találjon rád és verjen meg, ha ez megtanít téged arra, hogy végre nyugodt légy."

Katherine csendben tűrte anyja szidalmazását, ahogy mindig is tette, várva, amíg a nő nem figyel oda, és a fához szökött.  A patakon át, az istállók mellett, a varázsló kertjein keresztül, oda, ahol a fa árnyéka úgy terült el a füvön, mintha az egy fekete vizű medence lenne.  Hűvös volt és sötét, ami enyhén tapadni kezdett a bőréhez.  Rátette a kezét a fa kérgére, és érezte, hogy az ujjai alatt az megélénkül.  Ugyanaz az érzés volt, mint amikor egy paradicsompalántát növesztett, hogy szezonon kívül teremjen vagy meggyőzött egy bokrot, hogy csak a virágokkal bimbózó leveleket hordozzon.  Egyik lábát a fatörzsre tette, és ujjait annak barázdáiba. Elkezdett mászni.   

­­­­­***

Bár a mágus teste fiatal volt, az elméje már kiszámíthatatlanul öreg volt. Néha ránézett az öregedő tölgyre, és csodálkozott, hogy már akkor megismerte, amikor még csak egy álom volt a makk belsejében. Az elméje még mindig úgy száguldott, akár a higany, még mindig úgy szikrázott, mint a víz a napon a sziklák között , még mindig töprengett és vágyakozott , kérdéseket tett fel, és dühöngött, de néha, amikor ránézett a a fa sebhelyes törzsére, nagyon öregnek érezte magát.

Egy ilyen alkalom volt, amikor a mágus a tölgymozgó leveleire pillantva egy másik arcot pillantott meg. Az arc éles volt és félelmet nem ismerő, és ravaszul csendes.  Pontosan úgy nézett ki, mint az övé. Már rég elfelejtette az istállómester feleségét és a kis vörös hajú kis gyereket, most megijedt, ami nagyon ritkán fordult elő vele.

- Ki vagy te?  - kérdezte olyan hangon, ami kevésbé hangzott parancsolóan.  - Te vagy a visszatért halálom?

A lény a fán nem szólt semmit.

- Azért jöttél, hogy emlékeztess a saját halandóságomra?  - kérdezte.  - Menj vissza, tápláld tovább a tölgyet, és légy türelmes. Sok dolgom van még, mielőtt szükségem lesz rád.

Katherine döbbent csendben figyelte, és a férfi talán elfordult volna , még mindig azt gondolván, hogy a lány az ő régóta halogatott halála, aki előkúszott a a makkból, hogy farkasszemet nézzen vele. De akkor a lány elvesztette az egyensúlyát. Ahogy az ágakba kapaszkodott, az arca elszíneződött a meglepetéstől, a férfi rájött, hogy a lány nem egy hátborzongató valami, hanem csak egy gyerek. És eszébe jutott a kisbaba, aki nyugalommal nézett rá több mint egy évtizeddel ezelőtt, amikor elment, hogy alkut kössön a a felszarvazott istállómesterrel.  Egyetlen mozdulattal átnyúlt aaz ablakpárkány fölött - a teste természetellenesen megnyúlt, karjai hosszúak lettek, mint az ágak -, és berántotta a lányt a házába.

Katherine tudta, mikor kell csendben maradnia. Tudta, hogyan kell teljesen mozdulatlanul állni, hogy ne keltsen nagyobb feltűnést, mint egy lábzsámoly, és ha megrúgták vagy megpofozták, akkor az egy élettelen dolgon elkövetett személytelen erőszak lehessen.

Ott állt a varázsló előtt, akin durva, barna talár volt, felhajtott ujjakkal és egy holló ült a vállán.  Az arca olyan pontosan olyan volt, mint az övé, ami választ adott egy kérdésre, amit sosem mert volna feltenni.

- Nem félsz a fámtól? – kérdezte a mágus.  A hangja szigorú volt, de a lány érezte, hogy a férfi örül a dolognak. A Katherine megrázta a fejét.

- Azt mondják, az árnyékának érintése úgy ellapítja az embert, mint egy virágot, és egyenesen a halálba juttatja. Azt mondják, hogy a fejem biccentése ott nyúz meg, ahol éppen állsz, hogy a hangom önmagában halálosabb, mint egy kobold csókja. Nem félsz, vagy csak szimplán bolond vagy? Nem hiszed el, amit rólam mondanak?

Katherine arca nyugodt volt, de a férfi látta az ujjai ideges mozgását. Aztán meglátta, mi történik alattuk: virágok, amelyek az ablakpárkányon lévő repedésből nőttek. Rügyeztek és virágoztak, majd elhaltak, és újrakezdték. A lány nem szólt egy szót sem, csak rá nézett, de a kezében ott volt a mágia.