A mágus egy nagy házban élt egy öreg tölgy árnyékában.  Ennek a háznak olyan sok szobája volt, hogy meg sem tudták számolni őket.  Élete során feleségek tucatjait  tudta már maga mögött, és annyi gyermeke született, ahány ajtó volt a házban, mert amikor még fiatal volt rájött a hosszú élet titkára.  

Édes füstöt és egy boszorkánytól ellopott szavakat használva, kicsalogatta a saját halálát a testéből, és elrejtette azt egy makkba, és ezt a makkot elásta az ablaka alá.  Makkból egy hatalmas tölgyfa fejlődött ki, aminek ágai még mindig kopácsoltak az ablaküvegen,  de a bölcs öreg arc a fa törzsében, amely valaha beszélt hozzá, már régen elhallgatott.

A mágus ugyanolyan gazdag és jóképű volt mint, akkor, amikor elcsábította a boszorkányt, és az elmondta neki a megfelelő szavakat, így sosem volt hiánya a feleségekben, amikor csak akart valakit. A legutóbbi gyönyörű volt, fiatal és büszkébb, mint amilyennek a férfi gondolta, és majdnem olyan erős akaratú, mint ő maga.  Elhatározta, hogy véget vet a férje kalandozásainak a cselédekkel és szerte a városban, és megfogadta, hogy ellenkező esetben megkeseríti a férfi életét.  Így aztán, amikor az istállómester felesége elmondta a mágusnak, hogy az ő gyermekét hordja a szíve alatt, a mágus mindenképpen titokban akarta tartani. 

Miután hírét vették, hogy egy bábaasszony érkezett az istállómesterhez, a mágus elküldte a hollót, aki a bizalmasa volt,  az ablaknál őrködjön. A vajúdó nő látta, hogy a fekete madár bekukucskál, és nagyon megrémült, mert hitte őérte vagy a gyermekéért jött.  Amikor a baba megszületett, vörös hajú és kék szemű volt, kemény állal és keskeny szájjal, minden porcikájában a mágus gyermeke volt.  De az istállómester haja is elég vörös volt, és egy erszény arany meggyőzte őt arról, hogy fogadja el a kislányt a sajátjának.  Katherine-nek nevezték el, és magányosan nőtt fel.  Az édesanyja nehezményezte, hogy egy kisbabával együtt be kellett zárkózniuk a szűkős szállásukba, és az istállómester nem is törődött a gyermekkel.  Katherine magányos lett volna, ha nem tanulja meg korán, hogy hogy erős hajlama van a dolgok termesztéséhez.  Új törekvéseket adott a virágoknak, meggyőzte őket, hogy szabaduljanak ki az ágyásaikból és pompázzanak ablakpárkánya körül. Bőséges termést fakasztott, anyja szegényes konyhakertjéből, és a füvet az ajtójuk előtt magara és sűrűre növesztette , nem is sejtve, hogy a mágia áramlatából merít,  ami a vérében csörgedezett.

A mágus tölgyfája mindig is lenyűgözte. A szolgák tudták, anélkül, hogy külön mondták volna nekik, hogy a tölgyet nem szabad bolygatni, nem szabad metszeni vagy más módon ápolni. Még az árnyékát is kerülték, mert olyan nyugtalanító érzése támadt az embernek, mintha valami olyasmi lenne, amit vissza lehetett húzni és összehajtani, vagy belelépni és teljesen elveszni. Katherine nem osztotta a félelmeiket. Amikor már elég idős volt ahhoz, hogy másszon, a fa felé kúszott.  Amikor megtanult futni, odafutott. Szerencsétlen anyja mindig elkapta, egészen addig amíg Katherine elég idős nem lett ahhoz, hogy gondoskodjon magáról, ekkor az anyja felhagyott a próbálkozással.

- Menj  - mondta -, és átkozd meg magad, ha akarod.  Felőlem nyeljen el az öreg fa, vagy a föld. Hagyd, hogy maga a mágus találjon rád és verjen meg, ha ez megtanít téged arra, hogy végre nyugodt légy."

Katherine csendben tűrte anyja szidalmazását, ahogy mindig is tette, várva, amíg a nő nem figyel oda, és a fához szökött.  A patakon át, az istállók mellett, a varázsló kertjein keresztül, oda, ahol a fa árnyéka úgy terült el a füvön, mintha az egy fekete vizű medence lenne.  Hűvös volt és sötét, ami enyhén tapadni kezdett a bőréhez.  Rátette a kezét a fa kérgére, és érezte, hogy az ujjai alatt az megélénkül.  Ugyanaz az érzés volt, mint amikor egy paradicsompalántát növesztett, hogy szezonon kívül teremjen vagy meggyőzött egy bokrot, hogy csak a virágokkal bimbózó leveleket hordozzon.  Egyik lábát a fatörzsre tette, és ujjait annak barázdáiba. Elkezdett mászni.   

­­­­­***

Bár a mágus teste fiatal volt, az elméje már kiszámíthatatlanul öreg volt. Néha ránézett az öregedő tölgyre, és csodálkozott, hogy már akkor megismerte, amikor még csak egy álom volt a makk belsejében. Az elméje még mindig úgy száguldott, akár a higany, még mindig úgy szikrázott, mint a víz a napon a sziklák között , még mindig töprengett és vágyakozott , kérdéseket tett fel, és dühöngött, de néha, amikor ránézett a a fa sebhelyes törzsére, nagyon öregnek érezte magát.

Egy ilyen alkalom volt, amikor a mágus a tölgymozgó leveleire pillantva egy másik arcot pillantott meg. Az arc éles volt és félelmet nem ismerő, és ravaszul csendes.  Pontosan úgy nézett ki, mint az övé. Már rég elfelejtette az istállómester feleségét és a kis vörös hajú kis gyereket, most megijedt, ami nagyon ritkán fordult elő vele.

- Ki vagy te?  - kérdezte olyan hangon, ami kevésbé hangzott parancsolóan.  - Te vagy a visszatért halálom?

A lény a fán nem szólt semmit.

- Azért jöttél, hogy emlékeztess a saját halandóságomra?  - kérdezte.  - Menj vissza, tápláld tovább a tölgyet, és légy türelmes. Sok dolgom van még, mielőtt szükségem lesz rád.

Katherine döbbent csendben figyelte, és a férfi talán elfordult volna , még mindig azt gondolván, hogy a lány az ő régóta halogatott halála, aki előkúszott a a makkból, hogy farkasszemet nézzen vele. De akkor a lány elvesztette az egyensúlyát. Ahogy az ágakba kapaszkodott, az arca elszíneződött a meglepetéstől, a férfi rájött, hogy a lány nem egy hátborzongató valami, hanem csak egy gyerek. És eszébe jutott a kisbaba, aki nyugalommal nézett rá több mint egy évtizeddel ezelőtt, amikor elment, hogy alkut kössön a a felszarvazott istállómesterrel.  Egyetlen mozdulattal átnyúlt aaz ablakpárkány fölött - a teste természetellenesen megnyúlt, karjai hosszúak lettek, mint az ágak -, és berántotta a lányt a házába.

Katherine tudta, mikor kell csendben maradnia. Tudta, hogyan kell teljesen mozdulatlanul állni, hogy ne keltsen nagyobb feltűnést, mint egy lábzsámoly, és ha megrúgták vagy megpofozták, akkor az egy élettelen dolgon elkövetett személytelen erőszak lehessen.

Ott állt a varázsló előtt, akin durva, barna talár volt, felhajtott ujjakkal és egy holló ült a vállán.  Az arca olyan pontosan olyan volt, mint az övé, ami választ adott egy kérdésre, amit sosem mert volna feltenni.

- Nem félsz a fámtól? – kérdezte a mágus.  A hangja szigorú volt, de a lány érezte, hogy a férfi örül a dolognak. A Katherine megrázta a fejét.

- Azt mondják, az árnyékának érintése úgy ellapítja az embert, mint egy virágot, és egyenesen a halálba juttatja. Azt mondják, hogy a fejem biccentése ott nyúz meg, ahol éppen állsz, hogy a hangom önmagában halálosabb, mint egy kobold csókja. Nem félsz, vagy csak szimplán bolond vagy? Nem hiszed el, amit rólam mondanak?

Katherine arca nyugodt volt, de a férfi látta az ujjai ideges mozgását. Aztán meglátta, mi történik alattuk: virágok, amelyek az ablakpárkányon lévő repedésből nőttek. Rügyeztek és virágoztak, majd elhaltak, és újrakezdték. A lány nem szólt egy szót sem, csak rá nézett, de a kezében ott volt a mágia.

A Dagály megtorpant egy pillanatra, mielőtt kitört volna belőle a nevetés, amitől az egész hajó teljes megpördült, majdnem lerepítve Hansát a helyéről.

- Nincs szívem, amiben a családi szeretet helyet kaphatna. Ennek ellenére adok néhány tanácsot. A bátyám megőrzi a titkait, és én nem tudom, hogy hogyan lehet eljutni a világ szélére. De egy másik fivérünk talán. Tengeri farkasokat tart, hogy szolgálják őt, ezek pedig messzebbre és gyorsabban képesek úszni, mint bármely más teremtmény. Keresd meg őt. Ha nem öl meg, segíthet neked. 

Fekete-fehér arca darabjaira szakadt a habokba, és a tenger megnyugodott, mint a macska a simogató kezek alatt. Hamarosan sima lett, akár a nedves selyem.  

Hansa lemászott az árbocról a kemény ajkú tengerészek közé. ők nem látták a Dagály arcát, vagy hallották a beszélgetést. Annak voltak a tanúi, hogy egy lány, a lehetetlen viharban szorosan az árbochoz szorult, és a tenger fölé hajolva nyugalmat hirdetett, amíg amíg meg nem hallgattatott.   

Talán hálásnak kellett volna lenniük. De Hansa egy kapitány lánya volt, és tudta, hogy nem lesznek azok.  Senki sem babonásabb, mint egy tengerész a tengeren. Szinte meg sem volt lepődve, amikor aznap, késő este  négy durva kéz rángatta ki az ágyából, és az fedélzetre cipelte.

 - Nagymama!" - sírt a lány, de a tengerészek túl gyorsak voltak.

Hansa a csizmájában aludt, és még akkor is megpróbálta megrúgni őket, amikor átdobták a hajó oldalán.

Az íránytű, gondolta zuhanás közben, megnevezve azokat a dolgokat, amelyek a tulajdonában vannak. . Csizma. Vizestömlő.

A Hold utolsó könnycseppje. A szájába rejtette a követ, amikor a tenger felszínéhez csapódott.

A víznek olyan színe volt, akár higgyanynak , felül holdfénnyel, alul éles fogakkal. és a sokk hatására lenyelte a könnyet. 

- Nagymama – sikította gondolatban , közben próbálta a felszínre küzdeni magát.

- Türelem, unokám - mondta a Hold - Ez mind a mese része. Fénye a tengerre vetült. A hajó már túl messze járt, az úszáshoz, és négy víz-fekete fej bukkant fel Hansa körül.

Szírének. A bőrük szürke volt, a hajuk színtelen az éjszaka ellen.

A legközelebbi felsértette Hansa lábát a fogazott uszonyával.

- Csinos kicsi csillag lány! – mondta. Hangja szirupos volt, sóval és egy sirály sikolyával.

- Nem olyan csinos - szipogta a második. A holdfény csillant a fogai hegyén.

A harmadik a víz alá merült, hogy durva nyelvével végigsimítsa a friss vágást Hansa vádliján.

- És csak félcsillag - mondta, amikor újra felbukkant.- A földet vagy az eget kellett volna választanod. A tenger nem akar téged.

- Semmi utolsó szó, te kis korcs?" - mondta a negyedik szírén gúnyosan. – Hamarosan úgyis kevesebb mondandód lesz. Most! – kiáltotta és lemerült. A többiek is utána eredtek és ráncigálni kezdték Hansát a kezénél vagy a lábánál fogva.

De a lány okkal maradt csendben. A könnycsepp, amit lenyelt, úgy olvadt a nyelvére, mint a kocsonyás vér, a tengeri szél, az osztriga és jég ízével. Lecsúszott a torkán, gyökeret vert a gyomrában, és hajtásokat küldött: a karjába, ahol a bőre szürkére színeződött. A lábába,ami összeolvasztotta őket, és pikkelyekkel borította be. A szemei csillogó bőrt növesztettek, hogy megvédje a víztől,  a bordái kiszélesedtek, megkeményedtek, akár egy kincsesláda, amit még a tenger sem tudott feltörni.

Amikor lélegzett, a tengert lélegezte be. A torkában és tüdejében kis elágazások jöttek létre, így a szírének hasonlóan ő is tudott levegőn vagy vízben is élni.

Megtréfált minket - mondta egyikük savanyúan.

Egy másik megkorbácsolta Hansa új farkát a sajátjával.

- Ha ő nem játszik tisztességesen, akkor mi sem fogunk" - mondta, és mind a négyen szétszéledtek. Hansa gyorsan elvesztette a nyomukat  a vízben.  Nem volt más választása, mint úszni. Maga mögött hagyott halakat, állatok arcaival, és lemerült a tenger erdejébe , a hajtások íveltek és faragottak voltak, mint a fából készült képek. Csapkodó farka átvitte őt a hidegben, ami lemarhatta volna a húst egy a tengerész csontjáról. De Hansa nem volt tengerész. Egész éjjel tekergett a megragadó tengeri erdőben, tovább és tovább, amíg a Nap fel nem kelt és sápadtra nem fakította a vizet.

A fényénél talált egy tisztást, ahol egy tető nélküli korallpalota nőtt ki a homokból. Átúszott a mozaikokkal kirakott csarnokokon a fogadóteremig, ahol a trón állt, amely elsüllyedt hajók árbocaiból készült, tengeri roncsokkal összefűzve. Egy óriás méretű férfi ült rajta, fekete bőrrel, és tenger zöld hajjal. Érdeklődve figyelte a lány közeledését.

A csillagok nem sokáig élnek a víz alatt, a kislányok pedig még kevesebb ideig – mondta – De mégis élsz. Milyen érdekes. 

Hansa érezte, ahogy a tenger reagál a férfi hangjára, hogy még a halfarka is arrébb sodródott. .

- Ki vagy te? – kérdezte a lány.

- Én vagyok a Dagály, aki vigyáz a tengerre, amikor a Hold középkorú lesz. Te pedig a Hold unokája vagy. Mit szeretnél tőlem?

- Anyám szabadsága. A bátyád fogva tartja őt a világ peremén.

- Leszögezném, hogy én soha nem állok a férjek és a feleségeik közé.  Azonban - Előrehajolt, és a tenger is így tett. – Az idősebb fivérem túlságosan is erős lett. Amíg a Hold lánya a kezében van, addig a Holdat is fogságban tartja.  Segítek neked eljutni a világ peremére, és elmondom, hogyan szabadítsd ki anyádat a házasság kötelékéből.

Füttyentett, és egy kopó jött elő, vagy valami át kellett haladnia a hullámok alatt, egy fodrozódó dolog ezüst pikkelyekből, szájában egy tengeri üvegből készült tőrrel. Egyetlen  módon lehet megtörni a köteléküket. Le kell vágnod  anyád a kezét, amelyik a jegygyűrűjét viseli. Ez a tőr átvág minden csontot, még a Csillagokét is.  Elfogadod?

Hansa bólintott, de a teremtmény még nem adta oda neki a tőrt.

- Hosszú még az út a világ pereméig. – mondta neki a Dagály - A farkasaim csak a vég kezdetéig visznek el, mert ha ennél messzebbre mentek, az furcsa dolgokat művel az utazókkal.  Azt mondják, hogy elveszítesz önmagadból egy darabot, olyan messze a világ szívétől. Légy óvatos, Hansa az utazó.

A farkas a kezébe ejtette a tőrt és megragadta a nyakánál fogva. Két testvére is csatlakozott hozzá, és hárman kivitték őt a palotából, a hatalmas vízfelületre. 

Hansa bőre égni kezdett. A tenger karjai egyre szorosabban fonódtak köré , azzal fenyegetve, hogy összeroppantják a szorításukban. Ahogy a könny védelme gyengülni kezdett, a tenger már nem jelentett életet a számára. Éppen sót nyelt , amikor a farkasok felszínre törtek vele a vízből.

A tenger felszínén húztak át a langyos vízben, és hagyták, hogy a lányt a hátukon aludjon, amikor elfáradt. Lemerültek, hogy elkapják számára, kis lényeket, sósakat, amik kagylókban aludtak és recsegtek a lány fogai között.

Bár gyakran ivott a vizespalackjából, az sosem ürült ki. Szírének járkáltak mellettük mérföldeken át, és tajtékos hangon kiabáltak, de nem mertek közelebb jönni.

Éjszaka a csillagok megszakították a táncukat és csókot fújtak Hansanak,  világosban pedig a Napot figyelte kíváncsian.

- Nagybácsi – mondta magában – Beszélnél hozzám?

De a Nap gőgös, és ritkán ismeri meg még a saját gyermekeit is.

Harmadnap reggelén Hansa érezte, hogy a csizmája az emelkedő tengerfenékhez ér, mielött megpihent volna a sekély vízben. A Dagály kutyái átvitték őt egy egész útnyi tengeren, és most ott kellett hagyniuk a vég kezdetén.  A csípője körül szimatoltak, ravasz szemük ragyogott, és  három ezüstös csíkként vágtáztak vissza a mélység felé. Nézte, ahogy elmennek.

Mögötte a tenger és az égbolt végtelenje terült el : Itt a szeszélyes Nap, közelebb húzta magához a felhőket, majd elégette őket. Ott a Hold, amely arcának örökké különböző változatait mutatta, és az összes lánya az ősi táncát járta körülötte, közöttük egy üres térrel, amelyből Hansa anyját kiszakították. Mögötte volt a nappal és az éjszaka, a tenger és a szárazföld, és a saját múltjának minden lapja, mielőtt utazóvá vált volna. Hátat fordított neki, és szembefordult a világ peremével.  

Egy utolsó erdő van a világ szélén. Egy ködös és fondorlatos hely, ahol a a finom, fehér köd szövetté változtatta a levegőt. Hansa elővette a zsebéből az iránytűt, és hagyta, hogy az vezesse a erdőn keresztül. Tudta, hogy több ez, sima ködnél.  A Dagály második testvére figyelmeztette, hogy el fog veszíteni önmagával darabokat, de előtte visszaad neki dolgokat, amiket elvesztett.

Követte a másik nagymamája hangját, a forró kenyér és a tűz illatát. Egy olyan dal hangjai csendültek fel, amelyet még sosem hallott, de ismert. Az anyja énekelte neki, abban a néhány napban, amit Hansa születése után együtt töltöttek. A köd el akarta csalogatni, de az iránytűje végigvezette. Végül elérte az utolsó erdő végét, és kilépett a világ peremére.

Az utazás darabokat vett el belőle, de csak miután elhagyta a ködöt, tudta meg, hogy mik azok a darabok: évek voltak, melyeket elloptak, miközben vándorolt. Gyermekként sétált be az erdőbe, de onnan egy öregasszony sétált ki, fájó csontokkal és meggyengült látással. Az tartotta vissza a bánatát, hogy azt mondta magának, ez csak  egy újabb varázslat, amit vissza lehet csinálni.

A világ végén egy kis ház volt, két alak áll előtte. A nőnek kék szeme volt, mint Hansának, a férfinak pedig csípőig érő ősz haja. Nem érintették meg egymást, vagy beszéltek, de béke volt közöttük Hansa megöregedett, nagy bölcsességek nélkül, de mégis látta.

- Ki vagy te, aki ilyen messzire eljöttél, hogy meglátogass minket? - kérdezte a férfi kedvesen.

A nő nem mondott semmit. Selymes bal kezének harmadik ujján egy kék vízből készült gyűrű forgott.

- Messziről utaztam - mondta Hansa megtört öregasszonyi hangján -, hogy felszabadítsam anyámat a házassági köteléke alól.

Letérdelt a Csillag elé, aki zavarosan nézett rá.

- Anya - mondta. – Megismersz?

Aztán fogta a Dagály tőrét, és levágta az anyja bal kezét. A kéz egyszeriben csillagfénnyé változott  szétoszlott a levegőben,  a gyűrű pedig cseppekké, melyek a földre hullottak.

A Csillag nem szólt semmit, és nem nézett senkire. Folyékony, ezüstös suhanással szökkent vissza az égbe.  A Dagály nyugodt tekintettel nézte, ahogy elmegy.

- Újra el fogom őt nyerni – mondta – A Csillagoknak alig vannak emlékeik. Senki sem gondolt arra, hogy ezt elmondja neked?

Egy kézmozdulattal a gyűrű cseppjei újból összeálltak, és széles kék hullámmá duzzadtak. Felkapta, a férfit és átvitte a ködös erdő tetején, a nyílt tenger felé.

Hansa egyedül állt a homokban, bőre megkopott, csontjai meggörbültek az az évektől, amelyeket nem élt meg, amelyeket elvesztett az erdő ködében.

- Sajnálom! – mondta a Hold. Nagyon távolról jött a hangja, de Hansa mégis ugyanúgy hallotta. - Nem tudom visszaadni neked az elveszett  éveidet - mondta neki. -  De egyfajta örökkévalóságot felajánlhatok neked.

- Milyen fajtát? – Hansa megkérdezhette volna – És hogyan? – de nem kapta meg ezt a lehetőséget. Mielőtt beszélni vagy gondolkodni tudott volna, a Hold elragadta törékeny testét, és felemelte a csillagok közé. Hansa a földön egy öregasszony volt, de másfajta teremtmény emelkedett az égbe. A bőre lehámlott, a csontjai fehérek lettek, a gondolatai szétszóródtak, mint egy elszakított nyaklánc gyöngyei. Minden darabkájából, ami megmaradt belőle, új csillagok keletkeztek , felvéve egy lány alakját. 

És így Hansa, az utazó, megkaphatta az örökkévalóságot.

Holdtalan éjszakákon, a csillagok, amelyek Hansa voltak, elengedték az égbolt szorítását. A tengerbe zuhannak, és a víz alatt ragyognak, zaklatva a Dagályokat. Felemelkednek akár a hab, és egy kék szemű lány testévé állnak össze. Elmerül az ezüstben, a kéken át a feketébe. Ujjait végigfuttatja az ottani hínárokon, és eszébe jut, amikor még napsütés és rabság volt.  Azon tűnődik, melyik börtönt kedveli jobban, a bezárt házikót vagy az ég csendjét.

Volt egyszer egy lány, aki beszélt a Holdnak. Ez még nem volna elég egy meséhez, de a Hold válaszolt neki. A lány neve Hansa volt, és a nagymamájával lakott, alig egy óra járásnyira a tengertől. Az édesapja hajóskapitány volt, aki évente egyszer hazajött, megtöltve a házukat nevetéssel és a történeteivel. De idővel nyugtalanná vált és újra elhajózott.

Amikor hazajött elvitte Hansát sétálni a koszos kisvárosba, ami a kikötő köré épült. Onnan figyelte, ahogy az tükörsima víz fodrozódni kezd akár a csipke, és nagy hullámokba rendeződik az öblön túl. De a parton is akadt nézni való: volt ott egy boszorkány, aki szerencsehozó bűbájt készített vízbe fulladt emberek hajából.  Egy bádogos, akinek az egyik szeme kék volt, a másik pedig zöld, így az egyikről tudni lehetett, hogy azt egy tündér csókolta, de nem lehetett megmondani, hogy melyiket.

Apja egy só foltos atlaszt vett a lánynak, amiben a képek maguktól mozogtak, de mint mindig, hazavitte a házukba, a nagymamához, még sötétedés előtt. Mert, bár Hansa sok mindent látott és még több mindent elképzelt, de volt egy, amit nem tudott elképzelni: Hansa soha nem látta még az éjszakát.

Minden este, amikor a nap lenyugodott, a nagyanyja bezárta az ajtókat és az ablakokat, és szorosan behúzta a függönyöket. Hansát maga mellé ültette lefekvésig, és kibogozta a kötését. Az éjszakákon Hansat elöntötte az unalom, és az egész hagyma illatú házikót, olyan szűkösnek érezte, akárcsak az ökölbe szorított kezet. Őrült álmokat álmodott arról, hogy ő is elszökik a tengerre, ahogy azt az apja tette. Talán a nagymama tudott ezekről az álmokról, mert ő szűkítette Hansa világát, olyan kicsire, amennyire csak tudta, behatárolva a házuk falaival és gondos sétákkal a nappali fényben.

- A gyerekek nem mennek ki éjszaka – mondta összeszorított ajkakkal, amikor Hansa rákérdezett a dologra. Ahogy az apja sem mondott neki mást, Hansának nem volt más választása, minthogy ezt  elhiggye.

Évek teltek el, mire a hentes fiútól megtudta, hogy nem minden nem minden gyereket tartanak távol az éjszakától. Tizenkét éves volt és a dühtől kipirult, magyarázatot követelt.

- A farkastól kell félnem? – kérdezte – Az országúti rablóktól, akik menyasszonyt rabolnak maguknak? Halott nőktől, pengeéles fogakkal?

 - Egyiktől sem - mondta a nagymamája, akinek nem volt semmi fantáziája. Sóhajtott, és letette a kötését. - Amitől félned kell, az a Hold. Apád hagyta meg ezt azon a napon, amikor idehozott hozzám. A Hold meg fog ölni, amint rád néz. Távol kell magad tartanod a tekintetétől.

Az nagyon érdekelte Hansát. Mindennél jobban tudni akarta, hogy hogyan tudta, ezt az idegent, a Holdat az ellenségévé tenni. Hosszasan gondolkodott azon, hogyan menekülhetne el a nagyanyja figyelő szeme elől, végül kiötlöt egy tervet: minden este teát szolgálhatna fel az öregasszonynak, fehér mézzel, egyre édesebbre és édesebbre keverve, amíg a méz el nem nyomja a gyógynövény izét, amit álmatlanság ellen használnak.

Aznap este Hansa beáztatta a  szirupos teába a gyógynövényt. A tűz felé fordította az arcát, amíg a nagyanyja megitta az utolsó kortyig. Az öregasszony lassan, lassan bólintott a fejével,  amíg az a mellkasára nem ereszkedett, és a nő elaludt. Abban a pillanatban, ahogy lehunyta a szemét, szél támadt fel a kéményből, elsüvített Hansa mellett, és ház összes függönyét meglengette. Az egyik csak annyira mozdult el, hogy Hansa megpillanthatott rajta valamit: egy egy fényes gombot, amely az éjszakai égboltra szegeződött, mint egy kitüntetés a tábornok mellkasára.

Ez volt tehát a Hold, az ellensége.  

Bár Hansa soha nem látta őt azelőtt azonnal felismerte: tudta, hogy a Napnak van egy nővére, és egy egész sereg unokahúga, akik éjjelente az eget díszítik.   

Hansa a szobájába szaladt és visszahúzta a függönyt, és a nagyanyja egyik kötőtűjét használva feltörte a zárat.

Az éjszakai levegő beáramlott a párkányon át. Úgy nyúlt be, mint egy kéz csillagos gyűrűkkel mindegyik ujján és felkapta a lányt.  A tetőn feküdt a hálóingjében, bámulva a Holdat és a lányit. Bár volt benne félelem, sosem volt még olyan boldog mint ekkor.

- Szervusz, Hold - mondta magában. - Miért kell félnem tőled?

- Szia, unokám - válaszolt a Hold. - Nem okod félni. Valóban, én vagyok a legjobb barátod.

Hansa nem lepődött meg. Az éjszaka végtelen és ismeretlen birodalmában természetesnek tűnt, hogy a Hold beszél hozzá. 

- A nagymamám odalent alszik -  mondta álmosan, anélkül, hogy kinyitotta volna  a száját.  - Miért hívsz engem az unokádnak?

- Apád anyja odabent alszik - mondta a Hold - de én vagyok az anya az anyádnak, és most nincs itt az ideje, hogy megpihenjek.

Hansa szíve nagyot dobbant. Soha senki nem beszélt az anyjáról, még csak nem is átkozták az eltűnése miatt. Hansa mindig is olyan anyátlannak érezte magát, akárcsak egy fa.

- De még a fának is vannak gyökerei - mondta a Hold. - És a mag, amely megszüli. Még fiatal vagy, de már elég idős. Ha meghallgatsz, elmesélek neked egy történetet az édesanyádról.

Egy holdtalan éjszaka volt, amikor a szűleid találkoztak. Olyan nyugodt és tiszta, hogy a lányaim, a Csillagok, láthatták magukat a vízben. Mivel anyád hiú, mint egy sellő, túl közel húzódott a tengerhez. Apád a vízbe nézett, amikor meglátta a lány arcát a válla fölött visszatükröződni. Olyan szép volt, hogy elkapta a kezével, és sarkánál fogva és felhúzta a hajójára. Ha a közelben lettem volna, elkábítottam volna a fényemmel és elküldtem volna a a tengeri farkasokhoz. De az éjszaka holdtalan volt, ahogy mondtam, így ő és az én lányom, bolondos módon játszadoztak egymással.

Egy másik éjszaka, amikor apád hazafelé tartott, a lányom a fedélzetre lépett, és átnyújtott neki egy gyermeket, viharfelhőkből szőtt takaróba burkolva, redőiben a mennydörgés darabjával, amik megnyugtatják a kicsi álmát.

 -Rejtsd el az éjszaka elől - mondta neki az anyád. Mert te voltál az. abba a takaróba burkolózva. - Rejtsd el a Hold elől. Ha anyám megtudja, elmondja a férjemnek amikor találkozunk. Ő az Dagály , és a féltékenységében mindkettőtöket vízbe fojt.

A Csillagok nem jó szülők, vagy feleségek, de a te édesanyád megpróbált megvédeni téged. A tengerészek pedig az árapályból élnek, így apád túlságosan félt az árulásuktól ahhoz, hogy megkockáztassa, hogy valaha is meglássanak téged. 

Bolond lány, bolond férfi. Soha nem adnék egy gyereket, egy féltékeny Dagálynak. Annyira sem, minthogy reggel felkeljek. De a Csillagok nem tudnak titkot tartani, így elég hamar tudomást szereztem rólad. Régóta figyeltem rád, régóta vártam, hogy elmondhassam neked ezt a történetet.

- Most – mondta a hold – Most hogy felnőttél, és már készen állsz, kérnem kell tőled valamit.

 - Felnőtt vagyok? – kérdezte Hansa. – Elméjében ezüstösen tükröződtek még  a viharfelhők, hajóutak, és az Árapály.

- Elég felnőtt vagy már. Most pedig elmesélem neked azt az éjszakát, amikor egy másik Csillag, a legbutább lányom, elmondta anyád férjének a meggondolatlanságát. A dühe felforgatta a tengerfeneket. Kiemelte a hajóroncsokat és szellemeiket, és elküldte őket vitorlázni. Megbillentette az égboltot. . A féltékeny Dagály magával rántotta anyádat a csillagképéből és a világ peremére vitte. Még mindig ott él, a fogságában.  Nem ismerem a bebörtönzésének a körülményeit, mert még a Hold sem láthatja, mi van a  világ peremén. Elmész hozzá? Kiszabadítod  őt?

 - A tenger-  gondolta Hansa. -  A világ peremére a tengeren keresztül vezet az út. – A tenger szaggatott csillogására gondolt, amit a napfény okozott, és elképzelte, hogy mit tehetne a Hold hűsével. Talán egy olyan utat belőle, amelyen végig tud majd menni.

- Nem egészen - mondta a Hold szórakozottan. - Hajóval fogsz menni.

Majd a lány fölé hajolt, és három könnycseppet ejtett. Azok fehér szemként ragyogtak Hansa ölében, miközben a Hold további utasításokat adott neki.

- Pakold össze, ami kell, és menj a kikötőbe. Ne törődj az első kereskedővel, aki megkörnyékez. Hajolj meg a másodiknak.  A harmadiknak ajánld fel az egyik könnyemet cserébe, bármit is adnak neked.  Keress egy hajót, agy leány nevével, és cseréld el a második könnycseppet az utazásért.

Aztán a Hold hideg csókot adott neki. Azon az éjszakán , Hansa egész éjjel nyitott ablaknál aludt, a nagyanyja fényében fürödve.

Amikor holdnyugta és napkelte között felébredt, a három könnycsepp ott volt a kezében, és a Hold utasításai még frissen éltek a eszében.

Felállt, és összepakolta a köpenyét, egy vekni kenyeret, két könyvet és a Hold három könnycseppjét. Elsurrant apja anyja mellett, aki még mindig aludt a kihűlt kandalló és kisurrant a házból.

Amikor elérte a kikötőt, a az első kereskedő, aki odalépett hozzá, egy kopottas ruhás férfi volt, mindenféle varázsszert árult: szárított magokat, amiket kígyók nyelvének nevezett, köveket, amiről azt állította, hogy magának a Holdnak voltak a könnyei, amiről Hansa tudta, hogy közönséges folyami gyöngyök, anélkül is, hogy a zsebében lapultak volna a férfi hazugságára  a bizonyítékok.  Rá se pillantott, úgy ment el mellette.

A második kereskedő egy nagyon magas,  zöld ruhás nő volt. Egyik szemével elmélyülten figyelte Hansát. A lány mélyen meghajol elötte, amitől a nő elégedettnek tűnt.

A harmadik kereskedő egy tizenöt év körüli lány volt, aki vidáman tájékoztatta Hansát, hogy az anyja szereti az italt és a tengerészeket, így csak abból tudnak megélni, amit a lány ez tud csenni a férfiak zsebéből, amíg azok alszanak. 

Amikor meglátta, hogy Hansa mivel szeretne üzletet kötni  - egy csodálatos, makk nagyságú fehér könnycseppet, amelyet a naplemente és a tenger minden színében pompázott - felkapta.

- Ez ez én szerencsehozóm – mondta mondta, és cserébe adott Hansa-nak egy iránytűt, egy vizespalackot és egy csizmát, hogy le tudja cserélni a gyenge cipőjét.

-  Csizma sose ázzon be – mondta a kereskedő lány – A vizespalack sose ürüljön ki, És az iránytű soha ne vezessen téged tévútra.

Hansa tovább indult, hogy találjon egy hajót egy lány nevével.Figyelte a neveket: Luckjoy, Greengage-t. Ondine és az Azaria. Amikor meglátta , az egyik oldalán a Lady Catherine nevet, odalépett hozzá. A kapitánya egy borotvált hajú nő volt, a legénység egy csapat tetovált matróz, összehúzott szemmel néztek Hansara, amikor felajánlotta a Hold második könnycseppjét az utazásért fejében.

- Ez annyit ér, mint ez egész hajóm – mondta a kapitány és eltette.

A könnycseppért Hansa kapott egy ágyat a fedélzet alatt. és a jogot, hogy közéjük ülhessen. Imádta az életét a tengeren. A legénység napbarnított arca az apjára emlékeztette, a levegő sós illata olyan volt, mint a kabátjáé. A hajó mozgása, akárcsak az álmaiban, amit még a nagyanyja házának levegőtlen szobáiban álmodott.

Minden éjjel kimászott az ágyból, hogy a szabad ég alatt feküdhessen, hogy lássa a anyja összes nővérének táncoló alakját, és beszélhessen a Holddal.

- Szervusz, Nagymama!

A Hold mesélt Hansának a Szelekről, a Dagályokról és a gőgös Napról, aki éjszakáit egy tüzes országban töltötte, amelyet sem szárazföldön, sem tengeren nem lehetett elérni. Beszélt neki a ritka fehér virágokról, amelyek a saját dombjain és völgyeiben nőttek, és varázslatos tulajdonságokkal bírnak Hansa szedni akart ezekből a virágokból. Át akart gázolni a Hold széles folyóin, és el akart hajózni minden feltérképezetlen szigetre.

- Így is lesz – mondta a Hold – Az unokám nem azért jött a világra, hogy a koszos föld legyen a lába alatt.

De még a Hold védelme is korlátozott volt.  Éppen aludt, amikor délután vihar támadt a felhőtlen égbolton. A Nap forró szeme alatt megemelkedett a víz, a tenger hullámokká korbácsolta magát, amelyek úgy dobálták a hajót, mint egy játékot. 

A kapitány kiáltozott a viharba, és utasította a matrózait, hogy szóródjanak szét a fedélzeten.  Hansa az árbockosárban rekedt, miközben a hajó mélyen megbillent, olyan veszedelmesen köze kerültl a vízhez, hogy tudta, el kell fogadnia, mindannyian megfulladnak. Erősen kapaszkodott és a habzó tengerre nézett.

A gyilkos forgatagból, egy izzó arc emelkedett ki,  fehér homlokkal, kagylószemekkel és egy szájjal, ami olyan széles volt, akár egy bálnáé.  

- Csillagnak lánya - dörmögte az arc. - Én vagyok a dagály, aki őrködik a vizek felett, amikor a Hold fiatal. Miféle ostoba küldetés vitt rá, hogy a tengerre gyere meghalni? 

- Maga az anyám férje? - kiáltotta, de a szavai majdnem elvesztek a víz csobogása alatt.

- Én a legfiatalabb testvére vagyok - felelte a Dagály és minden szava  olyan volt, akár egy hajókürt-robbanás.

- Akkor te lényegében a nagybátyám vagy - mondta a lány. Hunyorognia kellett a vízpermet miatt. Segítenél nekem, családi szeretetből?  Az anyámat keresem,  a világ peremén. 

Ez a történet szerepel az könyvben is. Nem saját fordítás, így találjátok meg a könyvben is. Minden szerzői jog őket illet. 

Kiadta az Alexandra kiadó 

fordította: Uzsoki Eszter  

Részlet a Mogyoróliget című könyvből. 

Szóval, aki a Végvidékre vágyik, nagyjából ilyen történetekre számítson.

Az ajtó, ami ott sem volt 

Élt egyszer egy gazdag kereskedő, aki az erdő szélén lakott a Végvidék egy parányi városában. Az ideje javát utazással töltötte, de ahhoz eleget volt otthon, hogy a feleségét két kislánnyal ajándékozza meg, az idősebb fekete volt, a fiatalabb aranyhajú, és egy év különbséggel születtek.

Az édesapjuk távol volt, az édesanyjuk pedig különösen viselkedett, gyakran órákra bezárkózott a szobájába. Amikor a lányok a fülüket az ajtóra tapasztva hallgatóztak, hallották, hogy beszél valakihez, de csak az idősebb, Anya hallott választ. A hang, amit hallott, vékony és susogó volt, szinte azt hitte, hogy a levelek súrolják az ablakot.

Egy téli napon, amikor Anya tizenhat éves volt, az édesanyjuk bezárkózott a szobájába, és soha többé nem nyitotta ki az ajtót. Három nap múltán a szolgák betörték az ajtót, és semmit sem találtak bent. Az ajtó be volt reteszelve, az ablakok zárva. Odakint süvített a tél, de a lányok édesanyja eltűnt. Mindössze egy csontból készült tőrt hagyott hátra a padlón egy vértócsában. Anya hallotta, hogy a szolgák erről suttognak, és beosont a szobába, hogy ő is megnézze. A folt láttán olyan erősen kezdett rettegni a vértől, hogy onnantól kezdve a havirongyait is a sötétben mosta.

A szolgák megüzenték a lányok apjának, hogy a felesége meghalt vagy eltűnt, vagy még rosszabb történt, de hosszú ideig nem érkezett válasz. Aztán a tavasz első, meleg napján a férfi megérkezett egy kocsin, amit korábban a lányok sosem láttak. A kocsiban ott ült az új anyjuk. Kilépett a macskakőre, és rájuk mosolygott. Alacsonyabb volt Anyánál, halvány hajkoronája és kék szeme volt, ami hidegen vándorolt egyik mostohalányáról a másikra.

Az édesapjuk hat hónapig otthon maradt, teljesen elbűvölte az új felesége, de a lányait éppen csak elviselte, ők pedig annyira elvadultak, amennyire csak a hosszú évek alatt elvadulhattak, amikor egymagukban nevelkedtek a szüleik hiányában.

Addig maradt, amíg rá nem unt a lányok mostohaanyjára, ahogy egykor a feleségére, és ahogy mindig is untatták a lányai. Búcsúzóul megcsókolta a mostohát, odabólintott a lányainak, és elutazott. Nem telt sok időbe, hogy a mostoha elveszítse a türelmét. Dühösen beszélt a lányokkal, a legkisebb hiba miatt is megpofozta őket, és a zsebében tartott ollóval nagy tincseket vágott le a hosszú hajukból, ha nem volt velük megelégedve. Ahányszor csak elment hazulról, bezárta a lányokat, azt mondta, azért, hogy ne viselkedhessenek neveletlenül. Az édesanyjuk szobájában tartotta őket, ahol a bezárt ablakok a rozsdától beszorultak, és a sötét folt a padlón úgy ingerelte Anyát, mint egy gonosz, fekete szem. Az édesanyjuk ágyát az apjuk parancsa szerint felhasogatták gyújtósnak, és az összes szép holmiját elzárták. Csak a két lány volt az üres szobában, a mérgező folttal a padlón.

A mostohaanyjuk eleinte mindig csak néhány óráig volt távol. Aztán egész napokra, majd egész éjszakákra eltűnt. Amikor először zárta be őket a szobába alkonyattól hajnalig, Anya az ajtón dörömbölt, és addig sikoltozott, míg megfájdult az ökle és a torka, de senki nem ment a segítségükre. Amikor a mostohaanyjuk végül kinyitotta az ajtót, felhúzta az orrát a szagra, és az éjjeliedény felé intett.

– Ürítsétek ki! – utasította őket.

A szén, amivel a szemét festette ki, és az ajakrúzsa selyem-cukorszerű foltokká maszatolódott az arcán, s kerülte a mostohalányai tekintetét.

Végül eljött a nap, amikor egy tál alma és egy korsó víz társaságában bezárta őket, és örökre eltűnt. A nap felkelt és lenyugodott, felkelt és lenyugodott. A harmadik napon Anya kinézett az ablakon, és meglátta, hogy a szolgák egyenként elhagyják a házat a holmijukkal a hátukon. A ház üres volt. Az almákat megették, a víz régen elfogyott. Az ablakok zárva maradtak, az üveg nem engedett, még akkor sem, amikor Anya a csizmájával próbálta betörni. Azon az éjszakán a testvérek egymás mellett feküdtek a padlón, és igyekeztek melengetni egymást. Aztán Anya meghallotta a hangot, amit már-már elfelejtett. Olyan volt, mint a levelek susogása az ablak előtt. A padlón feketéllő vérfoltból jött. A lány lassan közelebb óvakodott hozzá, fölé hajolt, és lélegzetvisszafojtva fülelt.

Késő, nagyon késő éjszaka volt, amikor a susogás végre hanggá változott.

- Meg fogsz halni-  mondta a hang a lánynak.

Anya dühösen hanyatt fordult a padlón.

- Tudom-  válaszolta vadul az elméjében. -  Máris félholtak vagyunk.

- Meg fogsz halni-  mondta újra a hang. - Hacsak…

És elmondta neki, hogyan mentheti meg magát és a húgát. Hogyan teremtheti újra a világot eléggé ahhoz, hogy élhessenek. Vér volt az ára.

Másnap reggel Anya elmondta a testvérének, Lisbetnek, mit tudott meg: ajtót kell teremteniük. Az édesanyjuk nem halt meg, hanem eltűnt, mágia segítségével alkotott egy ajtót, ami elvitte messzire. Az édesanyjuk vére szólt Anyához, és elárulta, hogyan alkothat ő is ajtót, hogy újra találkozzanak.

- Vér az ára-  mondta Lisbetnek -  de nem lehet az enyém. -  Hazudott. Nem volt gonosz, csak nagyon félt. A gondolat, hogy felvágja az ereit, émelyítő rémülettel töltötte el, mintha a végtelenbe zuhanna. Ügyet sem vetett a hazugság keserű ízére a szájában.

Megkereste a csontkést ott, ahol a hang mondta neki, egy kilazult tégla mögött a hideg kandallóban.

- Nem lehet az enyém - mondta újra -  mert én varázsló vagyok. Nekem kell megalkotni az ajtót, és neked kell feláldoznod a véredet érte.

Lisbet bólintott, de a szeme elárulta Anyának, hogy tudja róla, hogy hazudik. Ez feldühítette. Amikor végighúzta a pengét a húga csuklóján, a haragja óvatlanná tette, és a penge túl mélyre szaladt.

De Lisbet egy szót sem szólt, amikor a nővére megfogta a csuklóját, és egy ajtót festett vele. Először az oldalát festette meg, két folyamatos vonallal, végighúzva Lisbet csuklóját a kövön. Olyan magasra emelte, amennyire csak tudta, hogy megfesse a szemöldökfát a tetején. Amikor Anya elengedte és újra talpra állította, Lisbet olyan fehér volt, mint az alma húsa.

Anya elfordult a húga vértelen arcától, és kimondta a szavakat, amelyek a vért ajtóvá változtatták. A szavakat, amelyeket a vér súgott a fülébe, háromszor is, hogy megjegyezze. A vér azonnal felizzott a kövön, és a vörös vonalak meleg, fehér fénysávokká változtak. Az újonnan megalkotott ajtó feléjük lendült, meleg fuvallatot és a tiszta pamut illatát lehelve. Egymás kezét fogva figyelték, ahogy feltárul. Aztán Lisbet felnyögött, megingott és a földre rogyott. A hideg ujjait maga elé nyújtotta, szinte érintve az ajtót. Az ajtót, ami nem volt ott, aztán ott termett. Az ajtót, ami az élete véréből lett.

Abban a pillanatban, amikor kilehelte az utolsó lélegzetet, a fehér fény megremegett és zöldre változott. Az elmérgedt sebek zöld színére, a rémálmok, az egyhetes kenyéren kúszó penész színére. A tiszta pamut illata dohossá vált, és megrekedt Anya torkában. Az ajtóra vetette magát, de túl késő volt. Az feltárult, hüvelykről hüvelykre, dohos levegőt ásítva, mint egy pince szája. Anya nem hitte, hogy az édesanyja ott lehet az ajtó mögött, de nem volt hová mennie. Felemelte Lisbetet, és átvitte az ajtón. Odaát egy szobát talált, ami ugyanolyan volt, mint ahonnan érkezett, csak éppen fordítva. Anya a fekete foltra nézett a padlón. Friss volt, és vörösen csillogott. Átrohant a szobán, karjában Lisbet testével, és megrántotta a hálószoba ajtaját.

Az ajtón túl húzódó folyosó balra kanyarodott, és nem jobbra, a falakról eltűntek a lámpások, helyettük olyan emberek portréi sorakoztak, akiket Anya nem ismert fel. A szemük helyén kiégett üregek, a szájuk nedves és vörös. A folyosón ugyanaz a súlyos zöld fény izzott.

Lisbet testét a karjába szorítva Anya végigjárta a házat. Szénpor és vér szaga érződött. Valamennyi kandallóban alacsony, zöld lángnyelvek tekeregtek. Minden asztalon tányérokban rothadt húst vagy méregsárga virágport hullató, megfeketedett virágokat látott. Amikor kinyitotta a bejárati ajtót, látta, hogy a romlás a házon kívülre is átterjedt. A fák ágai vékony csontokká váltak, az út pora repedezett hamu volt.

- Ezt én tettem-  mondta magában. Megöltem a húgomat, a halála nyitotta meg az ajtót, és az ajtó a Halálra nyílt! Órákba telt, de végül fel tudta ásni annyira a felperzselt földet, hogy eltemesse a húgát. Aztán a város felé indult, hogy megnézze, talál-e ott élő embereket.

A városban különös borzalmak tanyáztak. Senkit sem látott, sem embert, sem állatot, csak a súlyos, zöld égboltot, ami az egész világot a betegség színébe borította, és a házak bezárt ajtajait, a vak, feketére festett ablakait. Anya senkit sem látott. Nem volt szüksége sem alvásra, sem ételre, sem italra, és amikor végighúzta a csontkést a saját csuklóján, még a legapróbb sebet sem ejtette rajta. Felmászott az egyik ház falára kapaszkodó sűrű, fekete szőlőindán az omladozó kövekből álló tetőre. Levetette magát. De úgy siklott le a földre, mint az őszi levél, és sértetlenül ért földet. Ott feküdt, imádkozott a végért, bár az ima is olyan keserű volt, mint a hazugság, ami megölte a testvérét. A hang ekkor szólt hozzá újra. .

Hosszú idő telt már el azóta, hogy ott feküdt az édesanyja szobájának padlóján, és hagyta, hogy a hang titkokat súgjon a fülébe. Régebben volt, mint gondolta. Messze, nagyon messze a mostohaanyja halott volt, elvitte a láz. Az édesapja új menyasszonyt vitt haza. Fiuk született.

- Haza tudsz vinni? – könyörgött Anya.

- Nem ez a megfelelő kérdés -  felelte a hang.

Átvezette a városon, vissza a sírhoz, amit az apja háza előtt ásott. A sírból fekete diófa nőtt ki. A susogó lombja volt az egyetlen, ami megmozdult a Halál birodalmában. Lisbet, suttogta Anya, és a ía törzsére simította a kezét. Sóhajszerű susogással a fa három diót ejtett a tenyerébe, ügyesével feltörte őket.

Az elsőben zöld szaténruha rejtőzött, a színe, mint a molylepke szárnyáé.

A másodikban a megkövesedett fa színében csillogó fekete cipellő.

A harmadik szemgolyó nagyságú, áttetsző követ rejtett. Amikor a saját szeméhez emelte, a körülötte lévő világ életre kelt. A nappal éles fényben ragyogott, a fák virágoztak, és egy kocsi tartott felé. A kocsis nem látta őt, de a ló igen, felágaskodott, a patái magasan Anya feje fölött kapáltak.

Elejtette a követ, és újra a Halál birodalmában találta magát.

A kő ablak volt az élők földjére.

- Kezdj vele, amit akarsz -  mondta a hang -  de ne kótyavetyéld el a húgod ajándékait!

Anya kivárta, amíg a zöld fény sötét homállyá halványult, ami az éjszakát jelentette a Halál földjén. Felvette a zöld ruhát és a fekete topánt. Hátrafésülte sűrű, fekete haját. Aztán a szeméhez emelte a követ.

Úgy látta az otthonát, ahogy egykor ismerte, amikor kislányként élt ott az édesanyjával, az apjával és a húgával, akit Lisbetnek hívtak. Úgy tartotta a követ, mintha lyuk lett volna a falban, miközben körbeosont a ház körül, és belesett az ablakon. Egy gyönyörű nőt látott zongorázni. Az apja egy pohár sherryt kortyolgatott, a haját ősz sávok csíkozták. És látott egy fiút, aki alig lehetett nála idősebb. Magas és sovány volt, közel a férfikorhoz, de még nem érte el.

Anya édesapja büszkén nézett a fiúra, és kezével a vállára csapott. A fiú szeme lustán vándorolt körbe a szoba bútorain, a zongorázó anyján, és aztán megállapodott Anyán. Felpattant és az ablakhoz lépett. Anya hátrahúzódott, amikor az apja is a fiú mellé lépett. A fiú rámutatott, de az apja a homlokát ráncolva és a fejét rázva elnézett mellette. Végül behúzta a függönyöket az ablak előtt.

Anya a kertben várt lidércfényszínű ruhájában. Amikor leengedte a karját, a rothadó lugas és a csontok földjén állt. Amikor újra a szeméhez emelte a követ, látta a fű lágy zöldjét és a szentjánosbogarak villanó csillagait. Látta, hogy a fiú felé tart, a léptei óvatosak, de a szeme mohó.

- Egyet kérdezhetsz tőlem-  mondta a lány. - De a megfelelő kérdésnek kell lennie.

- Ki vagy te? – kérdezte a fiú.

Anya hallgatott.

- Miért nem látnak a többiek? – kérdezte a fiú.

Anya néma maradt.

- Gyönyörű vagy-  suttogta végül a fiú, és kinyújtotta a kezét, hogy hozzáérjen. - Miért tartod ilyen magasra a kezedet?

Anya rámosolygott úgy, ahogy a mostohaanyjától látta. Hagyta, hogy a fiú odahajoljon az ajkához, még közelebb, mielőtt lehullott a karja, és visszatért a halott kertbe.

Sok éjszakai találkába telt, mire a fiú a megfelelő kérdést tette fel. De addigra a szeme beesett a kialvatlanságtól, és éhes szerelemmel nézett a lányra. .

- Hogy érhetném el, hogy maradj? – kérdezte végre a fiú.

A lány mosolygott, és a fiú füléhez emelte az ajkát. Elmondta neki, hogyan lehetnek együtt. Hogyan alkothatja újra a világot eléggé ahhoz, hogy ő visszatérhessen az élők földjére.

Vér lesz az ára.

Megtanította neki a szavakat, amiket mondania kell, háromszor is elismételte, hogy a fiú megjegyezze. A kezébe nyomta a csontkését. És végignézte, ahogy a fiú végighúzza a vérző csuklóját az apja házának falán, és ajtót fest vele. Megingott, amíg kimondta a szavakat, az arca, az édesapjuk tükörképe, elsápadt.

A vér ajtóvá változott, a körvonala visszataszító zöld fénnyel izzott. Anya elejtette a követ a szeme elől, és kitárta az ajtót. A fiú eltűnt, és a fény az otthoni meleg lámpafénnyé változott. Miközben Anya átlépett az ajtón, érezte a féltestvére halvány érintését, ahogy átlépett mellette a Halál földjére.

Aztán már ott állt az apja házában, élőn és egyedül, és a Halál nem érezte, hogy becsapták, mert a lány a fiúéra cserélte a saját életét. A szeméhez emelte a követ, éppen csak addig, hogy lássa a fiút, aki rémült arccal az ő helyén állt a Halál zöld fényében, aztán a zsebébe rejtette.

A konyhába ment, és kanállal ette a mézet, marokkal tépte a húst, és hagyta, hogy a bor lecsorogjon az állán. Aztán felment a lépcsőn az édesapja hálószobájába, ahol a felesége mellett aludt. Érezte, hogy a csontkés megrezzen a kebléhez rejtve.

Nem vágta át az apja torkát. A feleségéét vágta át. A követ pedig a halott asszony tenyerébe tette, ahol az apja egész biztosan megtalálja. És majd a szeméhez emeli, és láthatja a rá váró halott vidéket, és a fia folyton őt hívja majd, de ő sosem tudja visszahozni.

Rátaláltam egy könyvre nem is olyan régen. A történetem valahol ott kezdődik, hogy megláttam, hogy az Aldiban (ez itt a reklám helye) lesz könyv leárazás. 1200 Forint volt egy darab és a katalógus felsorolt legalább 8 címet. A könyvnek amiről ez a bejegyzés szól, már a borítója is tetszett, aztán rákerestem, hogy miről szólhat, mik a vélemények. A vélemények sajnos nem jók, viszont elolvasva, hogy miről is fog szólni, rögtön tudtam, hogy ezt szeretni fogom. Odamentem nyitásra biztos ami a biztos alapon. Ha véletlenül nincs akkor el tudjak még menni más áruházakba is. De volt... pár hozzám hasonló szintén megrohamozta a tartót, de végül sikerült megszereznem mind a 4et amit kiírtam magamnak a kívánság listára. 

Abban biztos voltam, hogy ezzel, a Mogyoróligettel fogom kezdeni. Még aznap. Így is lett. És nem csalódtam, mert már az elején szerettem. A főszereplő Alice, akik egyfolytában költöznek az anyjával , de a balsors valahogy mindig utoléri őket. Most azonban már egy ideje úgy tűnik, hogy megtalálták a helyüket. Az anyja is újra férjhez ment, egy gazdag New Yorkihoz. Alice egy előkelő gimibe jár az elkényeztetett mostoha testvérével. De igazából ezek csak adalékok. Nem ez a történet lényege. 

Volt Alicenek egy nagyanyja, aki írónő volt, ő írta a "Végvidék meséi" cimű nagyon sikeres és rejtélyes könyvet. Meséi...ilyen címmel tündérmesékre számítana az ember. A mese elemek meg is vannak benne, de a könyvben szereplő 12 történet inkább horror sztori. Sok legenda kering a könyvről. Nem lehet megszerezni, a rajongók is fanatikusak. Alice maga soha nem olvasta a könyvet. El is van tiltva tőle. Egyszer ugyanis talált egy példányt, nagyon el szerette volna olvasni, de az anyja rajtakapta. 

Megismerkedik a nagyanyja egyik rajongójával, a dúsgazdag fiúval, Finchel, akivel aztán kénytelen szövetségre lépni, és együtt indulnak el felkutatni a nagyi régi birtokát, a Mogyoróligetet, amiről szintén senki sem tudja, hogy hol van.  Hogy miért? Mert valakik elrabolják Alice anyját, és csak egy kitépett lapot hagynak ott maguk után a Végvidék könyvből. 

Ez eddig talán nem is lenne izgalmas. Mégis számomra van a könyvnek már elejétől kezdve egy különleges hangulata. Ezt mondják rá, hogy ez egy sötét hangvételű mese. Nem értek ezekhez a besorolásokhoz. Young Adult műnek is mondják, amiktől már a falra mászok, és nem hinném, hogy lesz majd egy olyan, ami tetszeni fog, és nem csak egy-két felnőtt szereplő miatt. A Mogyoróligetnél például nem volt idegesítő a főszereplő lány, és az unalomig ismételt szerelmi szálat se nagyon erőltették. Ez utóbbi nekem kifejezetten pozitív, mert ezt is nagyon unom már. Főszereplő nő, versenyez érte minimum két pasi...aztán majd együtt legyőzik a gonosz rendszert. 

Szóval Alice elindul felkeresni a nagyanyja örökségét. Bele az ismeretlenbe. Közben megismerünk két történetet is ebből a fiktív horror könyvből. 12 van összesen. 10 még hátra van, de róluk vagy egyáltalán nincs szó, vagy csak éppen hogy. Pedig már a cím alapján is izgalmasak. 

Külföldön idén (vagy tavaly ?) meg is jelentek ezek a mesék külön kötetben, ugyan úgy "Végvidék meséi" címmel (Tales from Hinterland eredetileg)  Nincsenek nagy reményeim hogy itthon is megjelentetik. Sem ezt, se pedig a Mogyoróliget folytatását. Tényleg rossz százalékon áll a könyv a Molyon, még az Alkonyat is megelőzi. (Nem sokkal de megelőzi. Alkonyat: 82% / Mogyoróliget 80% )  Egyelőre sahol sem találtam semmi arra utaló jelet, hogy bárkinek is szándékában állna a magyar kiadás. 

Azt is csak rebesgetik, hogy majd egyszer, valamikor lesz film. Az egyik stúdió (nem emlékszem már, hogy melyik) megvette a jogokat. De kb. ennyi.  

Engem megvett kilóra ez a könyv, különösen a Végvidékes száll miatt. Pár szereplőt megismerhetünk abból a mesevilágból és wooow... Természetesen az egyik ilyen lett a kedvenc szereplőm. Sajnos nem sokat tudunk meg róla, sem a többiekről. De én magam rettentően kíváncsi lennék rájuk. 

Nagyon szépre sikerült már maga a borítója is. Benne a 12 történettel. A Mogyoligetben ezek közül sajnos csak kettő szerepel. De ezt írtam már, és azt is, hogy ezek sem éppen tündérmesék.  

Közben elhatároztam, hogy a fenébe is. Nem fogok én várni a magyar verzióra. (Le merném fogadni, hogy nem lesz!) Megszerzem én angolul, bár annyira jól nem értek, hogy angolul olvassak regényeket, de EZ KELL. Főleg, hogy kíváncsi vagyok az egyik kedvenc szereplőm történetére. Majd aztán lefordítom én magyarra, annak ellenére hogy még soha nem csináltam ilyesmit. 

Most megvan a 12 történet - 12 szereplő - 12 horror mese. 

Fel fogom őket pakolgatni, még akkor is, ha nem vagyok műforditó. Sőt, írni se tudok valami jól.  

Azt a kettőt ami a Mogyoróligetben is megjelent, csak "Ctrl c + ctrl v"  megoldást kap. Úgyse tudnám jobban szavakba önteni. 

Szeretnék elkezdeni egy véleményező, vagy akár nevezhetjük olvasónapló részt a blogban. Hajlok arra, hogy ebben az irányba tolom el az egész itteni működésemet... Erre se fognak klikkelni , de nekem egy jó emlék lesz. Remélem. John Le Carré regényei lesznek a fő téma. Elkezdtem összegyűjteni a magyarul megjelent kiadásokat, már csak 5-6 darab hiányzik, hogy teljes legyen. Ezekről a könyvekről fog szólni ez a "sorozat". 

Elsőnek A Zebra dalát választottam. Nem azért mert ez volt az első könyv, amit a mestertől olvastam, de ez az amit éppen most fejeztem be. 

Sokan nem szeretik ezt a művet, elég rosszak az értékelései is. Ezzel én nem feltétlenül értek egyet, dehát mindenkinek más az ízlése. Számomra is voltak benne negatívumok , de ezt nem a könyvnek tudom be, hanem a szereplők személyiségének. De erről majd mindjárt mesélek részletesebben. 

A főhősünk egy 29 éves tolmács fiatalember. Rögtön az elején be is mutatkozik, ő Salvo, így szólítják mind a barátai, mind az ellenségei - mert majd lesz ilyen pár. Ezzel gondolom nem árul el az ember nagy titkot. A bevezető rész lényegében visszaemlékezés a gyerekkorára, és a szüleire. Az apuka missionárius volt, az anyuka egy Kongói nő, ami már eleve nem egy egyszerű helyzet. A gyerekkor se volt az.Viszont ekkor kezdte Salvo összeszedegetni a nyelvtudását - lévén nagyon sok emberrel találkozott, nagyon sok törzsből. A gyerek meg még jobban fogékonyak a nyelvtanulásra. Később aztán tökéletesítette ezeket, és egy igazi nyelvzseni lett, aki számtalan helyi nyelven értett és beszélt. 

Londonban él, szinkrontolmács lett, megházasodott egy jól menő újságírónővel.Erre szeretnék most egy kicsit kitérni. Ez a harmadik Le Carré könyvem, amit olvasok (szépen egymás után , teljesen random módon) és az feltűnt, hogy a főszereplőnek, vagy legalább is az egyiknek nagyon rossz a házassága. Az asszony félrekettyint, szó sincs itt már szerelemről. Talán soha nem is volt. Itt van Salvo és Penelope (ne jusson senkinek sem az eszébe, hogy Pennynek hívja) , itt a nő egyértelműen csak lázadásból ment hozzá, Salvonak meg ő volt az első nője, így aztán egy el is veszett a hirtelen jött érzésekben. Alig pár hét alatt el is jegyezte, az úrilány pedig beinthetett ezzel a családjának, így boldogan igent mondott. Közben kibeszélhették a szegény naiv fiút a barátnőjével, aki legalább annyira utálatos volt számomra mint maga Penny (már csak ezért is!) .   Az Üldözöttben ott van Mitzi, vagy a Ann a Smiley sorozatokból. Egyszóval az asszonyok nem kimondottan szimpatikusak eddig.  

Salvo nyelvtudására felfigyel az angol titkosszolgálat is. Kap egy részmunkaidős állást, dolgozik, éli az életét. Tiszteli az új hazáját, a munkáját. Aztán egy szép napon felkérik, hogy vegyen részt egy titkos konferencián, aminek volt hazája, Kongó és a Kivu vidék jövője a témája, a céljuk hogy végre béke és fejlődés legyen. Hatalomra kell juttatni a karizmatikus, és sokak által közkedvelt vezért, aki végre a népet szolgálná, nem a kizsákmányolás lenne a a fő célja, stb. Szóval egy igazi jóembert. Összeülnek hát, a tanácsadók, a segítők, és három helyi hadúr, akinek feltétlenül kell a segítségük az akcióhoz. Salvo tolmácsol, közben pedig a szünetekben hallgatózik a bepoloskázott házban, hogy a hadúrak (akik egyébként ellenségek) egymás között miket beszélnek, és hát néha hall az ember olyat, amit nem kellene... Salvo átlátja az már eleve gyanús helyzetet. Innen indulnak a problémák, és az akciósabb rész maga. De nem szeretnék többet a történetről írni, egyrészről mert nem kéne lelőni a poént, másrészről meg nem lehet ezt pár szóban átadni. 

Miket is szoktak egy olvasónaplóba leírni? Nem csináltam még ilyet... Gyerekként biztos kellett valamelyik kötelező olvasmányból, de ezek már a múlt homályába vesznek. 

Összességében nekem ez a regény is nagyon tetszett. Nem ismerem szinte egyáltalán Afrika, és Kongó politikáját, helyzetét. Teljesen idegen terep ez számomra. Viszont, ahogy olvastam a könyvet, rákerestem pár dologra, az emlegetett törzsekre, helyszínekre. Jók ezek, bővítik az ember látó körét, ismereteit. 

A szereplők nagyon jól lettek megírva. Kifejezetten tetszik a három hadúr, nincs túl sok minden elmondva róluk , de viselkedésük, a beszédük alapján számomra teljesen jól átjön a személyiségük. Szerintem lehet őket szeretni, és érteni. Mindhárman teljesen más jellemek, más-más háttérrel és motivációval. HAJ-t szerintem nem lehetett nem szeretni. Igazi aranyifjú , ahogy mondják is rá. Szinte látom magam előtt, hogy táncikál.  

A másik oldalon is nagyon el lettek találva a karakterek. Maxie stílusát, kifejezetten kedveltem, mindegy melyik oldalon áll. Volt benne valami könnyedség, szerettem az ő jeleneteit olvasni. Ez nem azt jelenti, hogy egyetértek velük. De ennek ellenére kedveltem valami furcsa oknál fogva.  

Salvo egy nagyon szimpatikus és okos fiú. Helyén van a szíve, van lelkiismerete, ami mint az tudjuk nem mindig jó. Úgy értem, a jó emberek sokszor megjárják. Ami viszont nekem kicsit furcsa a srác végtelen naivsága. Jót akart, ez tény, az igazi hazája javát. Ezt én nem is rónám fel neki, de... HOGY A FENÉBE HIHETTE, HOGY EZT MEGÚSZHATJA? Először megpróbáltam arra fogni, hogy nagyon fiatal, de 29 éves. Dolgozott már jópár embernek, lehetne jobban rálátása. A konferenciás munkáltatói hanyagok voltak, ez egy dolog. Pedig nem tűntek amatőrnek. Valószínűleg fel sem merült bennük, hogy bármi malőr beüthet, ami nyilván hiba, ha egy ilyen nagy terven dolgozik valaki. De ha valami elromolhat, el is fog. 

Amit én még kicsit furcsának érzek az Salvo és Hannah kapcsolata. Az egész cselekmény pár nap alatt játszódik le. Ők ketten pedig olyan végletesen szerelmesek lesznek, ami nekem elég elképzelhetetlen. A tetszés, a vágy az más tészta, de itt, esetükben, ahogy én értelmeztem az igazi, nagybetűs szerelemről beszülünk. Szerintem ennek a kialakulásához több idő kell. Jóval több, ők szinte alig ismerik egymást. Pár nap... Ennyi idő nekem arra sem elég, hogy megismerjem a másik kedvenc ételét, például, nemhogy mindent hátrahagyok. Jó, ettől a Pennytől menekülni kell, de akkor is, na! Pár nap alatt nem leszünk halálosan szerelmesek, és nem fecsegünk ki az új szeretőnknek államtitkokat, vagy hogy a titkosszolgálatnál dolgozol. Ilyet nem mondunk el - szerintem. Itt meg elég egy szenvedélyes éjszaka, és ez a szerencsétlen fiú, kiönti a lelkét. Nem mérlegel, nem gondolkozik...lehet, hogy csapbába sétált. Lehetett volna Hannah valami ellenséges ügynök. Ilyen szempontból nagyon "butának" tertom Salvot. Azt azért hozzáteszem, hogy a szerepel témában is kb annyi tapasztalatom van, mint a Kongói politikai viszonyokban. Olvastam már róla. De messze van, valami távoli, ismeretlen és veszélyes terület.  Lehet az ember fia/lánya képes így elveszteni az eszét. Én nem tudom elképzelni, ilyen gyorsan nem. Hannah amúgy imádni való. Kedves, csupaszív és gyönyörű nő. 

Kedvenc részem

Több is van. 

- Maga a szerződés aláírása, amikor is a két ellenséges fél, Franco és Dieudonné könnyezve öleli meg végül egymást. Nem tudom, hogy mi lett a sorsuk, de remélem, hogy ha igazi batárok nem is lettek, legalább annyit beláttak, hogy igazából nem ellenségek. 

- Amikor a Salvo elmegy a felfedezett problémájával a Lordhoz, akit Afrika védelmezőjének tart. Akkor ott volt számomra egy "na b+..." 

- HAJ végső levele a végén 

A csudába is tényleg februárban volt utoljára bejegyzésem? Mégpedig a blogom bejegyzés mutatója szerint igen. Szégyen! Jó sok minden történt azóta. Elkezdtem irkálni itt az Eurovíziós dalokról, ami nem lett folytatva - pedig azóta minden dal kijött, mindenkinek megvan a versenyzője, voltak balhék,a Fehéroroszok visszaléptek, mert az EBU nem engedte a kormány propagandát terjesztő dalukat indulni. Mondván szabály ellenes, küldhetnek másik dalt. Ők meg némi gondolkodás, és új próbálkozások után úgy döntöttek, hogy akkor köszönik szépen ebből nem kérnek.  A kisebb balhék pedig már szinte hétköznapinak számítanak. Kevesebb mint egy hónap, és itt a verseny. 

Van pár kedvencem idén is. A Go-A az Ukránoktól, Manizha az Oroszoktól és a San Marinoi lény Senhit. Nem hiszem, hogy bármelyik is nyerni tudna. Máltát mondják idén nagy esélyesnek. Nekem nem tetszik a dal. 

A személyes életem kb ugyan olyan.  Észre se vettem, hogy ennyire eltelt volna az idő. Nem tűnt fel ez a két hónap. Mindig mással voltam elfoglalva. Bocsánat. Amúgy meg most őszintén, miről lehetne írni? Kábé semmi ötletem sincs, 

A csehek dalával is bővült az idei mezőny, így már összesen 7 dal ismert. Igen, a zöme még hátra van... és igen, lesz poszt is, pechetekre. 

A csehek megtartották a tavalyi előadójukat, Benny-t. Rendes nevén , Ben da Silva Cristóvão -t, de lássuk be ezt egy kicsit hosszú lenne kimondani. Így inkább a Benny Cristo nevet használja. A fiatalember 33 éves. Megmondom őszintén jóval fiatalabbnak gondoltam. Egy tízest simán letagadhatna. 

A tavalyi dala a Kemama lett volna, amit én nem szerettem túlzottan. Pedig nem rossz dal, csak én érzem már magam kicsit öregnek ehhez a stílushoz. Talán nem is ez a jó szó. Inkább azt mondom, hogy nekem nem volt eléggé különleges. A csehek dalaival úgyis majdnem mindig hadilábon állok.  Olyannyira, hogy el is feledkeztem róluk. Csak azt vettem észre, hogy , azoknál akik csinálják a saját ranglistájukat, van egy plusz dal. Aztán eltelt pár nap. Gondoltam, hogy csak meg kéne hallgatni az idei dalukat. Nem szoktam szeretni, de hátha... 

Nem lesz az élmezőnyömben az idei daluk sem, az Omaga. (Nem, nem elírás, nem omega, omaga)  A zene nekem tucat. Ilyeneket hallani egyfolytában a rádiókból. Azok közül viszont kétségkívül a jobbik fajta. De nem kapom fel rá a fejem. 

A videoklipet viszont mindenképpen csak dicsérni tudom, a sok filmes utalás miatt. Van itt Grease, Forest Gump, Simpsons, Suzie és Tekergő, Ragyogás. Tényleg ötletes az egész. Ezért plusz 1 pont. 

Még azért elég kevés dal ismert, de abban szinte biztos vagyok, hogy...na, jó, inkább remélem, hogy bejut a döntőbe.