Volt egyszer egy lány, aki beszélt a Holdnak. Ez még nem volna elég egy meséhez, de a Hold válaszolt neki. A lány neve Hansa volt, és a nagymamájával lakott, alig egy óra járásnyira a tengertől. Az édesapja hajóskapitány volt, aki évente egyszer hazajött, megtöltve a házukat nevetéssel és a történeteivel. De idővel nyugtalanná vált és újra elhajózott.

Amikor hazajött elvitte Hansát sétálni a koszos kisvárosba, ami a kikötő köré épült. Onnan figyelte, ahogy az tükörsima víz fodrozódni kezd akár a csipke, és nagy hullámokba rendeződik az öblön túl. De a parton is akadt nézni való: volt ott egy boszorkány, aki szerencsehozó bűbájt készített vízbe fulladt emberek hajából.  Egy bádogos, akinek az egyik szeme kék volt, a másik pedig zöld, így az egyikről tudni lehetett, hogy azt egy tündér csókolta, de nem lehetett megmondani, hogy melyiket.

Apja egy só foltos atlaszt vett a lánynak, amiben a képek maguktól mozogtak, de mint mindig, hazavitte a házukba, a nagymamához, még sötétedés előtt. Mert, bár Hansa sok mindent látott és még több mindent elképzelt, de volt egy, amit nem tudott elképzelni: Hansa soha nem látta még az éjszakát.

Minden este, amikor a nap lenyugodott, a nagyanyja bezárta az ajtókat és az ablakokat, és szorosan behúzta a függönyöket. Hansát maga mellé ültette lefekvésig, és kibogozta a kötését. Az éjszakákon Hansat elöntötte az unalom, és az egész hagyma illatú házikót, olyan szűkösnek érezte, akárcsak az ökölbe szorított kezet. Őrült álmokat álmodott arról, hogy ő is elszökik a tengerre, ahogy azt az apja tette. Talán a nagymama tudott ezekről az álmokról, mert ő szűkítette Hansa világát, olyan kicsire, amennyire csak tudta, behatárolva a házuk falaival és gondos sétákkal a nappali fényben.

- A gyerekek nem mennek ki éjszaka – mondta összeszorított ajkakkal, amikor Hansa rákérdezett a dologra. Ahogy az apja sem mondott neki mást, Hansának nem volt más választása, minthogy ezt  elhiggye.

Évek teltek el, mire a hentes fiútól megtudta, hogy nem minden nem minden gyereket tartanak távol az éjszakától. Tizenkét éves volt és a dühtől kipirult, magyarázatot követelt.

- A farkastól kell félnem? – kérdezte – Az országúti rablóktól, akik menyasszonyt rabolnak maguknak? Halott nőktől, pengeéles fogakkal?

 - Egyiktől sem - mondta a nagymamája, akinek nem volt semmi fantáziája. Sóhajtott, és letette a kötését. - Amitől félned kell, az a Hold. Apád hagyta meg ezt azon a napon, amikor idehozott hozzám. A Hold meg fog ölni, amint rád néz. Távol kell magad tartanod a tekintetétől.

Az nagyon érdekelte Hansát. Mindennél jobban tudni akarta, hogy hogyan tudta, ezt az idegent, a Holdat az ellenségévé tenni. Hosszasan gondolkodott azon, hogyan menekülhetne el a nagyanyja figyelő szeme elől, végül kiötlöt egy tervet: minden este teát szolgálhatna fel az öregasszonynak, fehér mézzel, egyre édesebbre és édesebbre keverve, amíg a méz el nem nyomja a gyógynövény izét, amit álmatlanság ellen használnak.

Aznap este Hansa beáztatta a  szirupos teába a gyógynövényt. A tűz felé fordította az arcát, amíg a nagyanyja megitta az utolsó kortyig. Az öregasszony lassan, lassan bólintott a fejével,  amíg az a mellkasára nem ereszkedett, és a nő elaludt. Abban a pillanatban, ahogy lehunyta a szemét, szél támadt fel a kéményből, elsüvített Hansa mellett, és ház összes függönyét meglengette. Az egyik csak annyira mozdult el, hogy Hansa megpillanthatott rajta valamit: egy egy fényes gombot, amely az éjszakai égboltra szegeződött, mint egy kitüntetés a tábornok mellkasára.

Ez volt tehát a Hold, az ellensége.  

Bár Hansa soha nem látta őt azelőtt azonnal felismerte: tudta, hogy a Napnak van egy nővére, és egy egész sereg unokahúga, akik éjjelente az eget díszítik.   

Hansa a szobájába szaladt és visszahúzta a függönyt, és a nagyanyja egyik kötőtűjét használva feltörte a zárat.

Az éjszakai levegő beáramlott a párkányon át. Úgy nyúlt be, mint egy kéz csillagos gyűrűkkel mindegyik ujján és felkapta a lányt.  A tetőn feküdt a hálóingjében, bámulva a Holdat és a lányit. Bár volt benne félelem, sosem volt még olyan boldog mint ekkor.

- Szervusz, Hold - mondta magában. - Miért kell félnem tőled?

- Szia, unokám - válaszolt a Hold. - Nem okod félni. Valóban, én vagyok a legjobb barátod.

Hansa nem lepődött meg. Az éjszaka végtelen és ismeretlen birodalmában természetesnek tűnt, hogy a Hold beszél hozzá. 

- A nagymamám odalent alszik -  mondta álmosan, anélkül, hogy kinyitotta volna  a száját.  - Miért hívsz engem az unokádnak?

- Apád anyja odabent alszik - mondta a Hold - de én vagyok az anya az anyádnak, és most nincs itt az ideje, hogy megpihenjek.

Hansa szíve nagyot dobbant. Soha senki nem beszélt az anyjáról, még csak nem is átkozták az eltűnése miatt. Hansa mindig is olyan anyátlannak érezte magát, akárcsak egy fa.

- De még a fának is vannak gyökerei - mondta a Hold. - És a mag, amely megszüli. Még fiatal vagy, de már elég idős. Ha meghallgatsz, elmesélek neked egy történetet az édesanyádról.

Egy holdtalan éjszaka volt, amikor a szűleid találkoztak. Olyan nyugodt és tiszta, hogy a lányaim, a Csillagok, láthatták magukat a vízben. Mivel anyád hiú, mint egy sellő, túl közel húzódott a tengerhez. Apád a vízbe nézett, amikor meglátta a lány arcát a válla fölött visszatükröződni. Olyan szép volt, hogy elkapta a kezével, és sarkánál fogva és felhúzta a hajójára. Ha a közelben lettem volna, elkábítottam volna a fényemmel és elküldtem volna a a tengeri farkasokhoz. De az éjszaka holdtalan volt, ahogy mondtam, így ő és az én lányom, bolondos módon játszadoztak egymással.

Egy másik éjszaka, amikor apád hazafelé tartott, a lányom a fedélzetre lépett, és átnyújtott neki egy gyermeket, viharfelhőkből szőtt takaróba burkolva, redőiben a mennydörgés darabjával, amik megnyugtatják a kicsi álmát.

 -Rejtsd el az éjszaka elől - mondta neki az anyád. Mert te voltál az. abba a takaróba burkolózva. - Rejtsd el a Hold elől. Ha anyám megtudja, elmondja a férjemnek amikor találkozunk. Ő az Dagály , és a féltékenységében mindkettőtöket vízbe fojt.

A Csillagok nem jó szülők, vagy feleségek, de a te édesanyád megpróbált megvédeni téged. A tengerészek pedig az árapályból élnek, így apád túlságosan félt az árulásuktól ahhoz, hogy megkockáztassa, hogy valaha is meglássanak téged. 

Bolond lány, bolond férfi. Soha nem adnék egy gyereket, egy féltékeny Dagálynak. Annyira sem, minthogy reggel felkeljek. De a Csillagok nem tudnak titkot tartani, így elég hamar tudomást szereztem rólad. Régóta figyeltem rád, régóta vártam, hogy elmondhassam neked ezt a történetet.

- Most – mondta a hold – Most hogy felnőttél, és már készen állsz, kérnem kell tőled valamit.

 - Felnőtt vagyok? – kérdezte Hansa. – Elméjében ezüstösen tükröződtek még  a viharfelhők, hajóutak, és az Árapály.

- Elég felnőtt vagy már. Most pedig elmesélem neked azt az éjszakát, amikor egy másik Csillag, a legbutább lányom, elmondta anyád férjének a meggondolatlanságát. A dühe felforgatta a tengerfeneket. Kiemelte a hajóroncsokat és szellemeiket, és elküldte őket vitorlázni. Megbillentette az égboltot. . A féltékeny Dagály magával rántotta anyádat a csillagképéből és a világ peremére vitte. Még mindig ott él, a fogságában.  Nem ismerem a bebörtönzésének a körülményeit, mert még a Hold sem láthatja, mi van a  világ peremén. Elmész hozzá? Kiszabadítod  őt?

 - A tenger-  gondolta Hansa. -  A világ peremére a tengeren keresztül vezet az út. – A tenger szaggatott csillogására gondolt, amit a napfény okozott, és elképzelte, hogy mit tehetne a Hold hűsével. Talán egy olyan utat belőle, amelyen végig tud majd menni.

- Nem egészen - mondta a Hold szórakozottan. - Hajóval fogsz menni.

Majd a lány fölé hajolt, és három könnycseppet ejtett. Azok fehér szemként ragyogtak Hansa ölében, miközben a Hold további utasításokat adott neki.

- Pakold össze, ami kell, és menj a kikötőbe. Ne törődj az első kereskedővel, aki megkörnyékez. Hajolj meg a másodiknak.  A harmadiknak ajánld fel az egyik könnyemet cserébe, bármit is adnak neked.  Keress egy hajót, agy leány nevével, és cseréld el a második könnycseppet az utazásért.

Aztán a Hold hideg csókot adott neki. Azon az éjszakán , Hansa egész éjjel nyitott ablaknál aludt, a nagyanyja fényében fürödve.

Amikor holdnyugta és napkelte között felébredt, a három könnycsepp ott volt a kezében, és a Hold utasításai még frissen éltek a eszében.

Felállt, és összepakolta a köpenyét, egy vekni kenyeret, két könyvet és a Hold három könnycseppjét. Elsurrant apja anyja mellett, aki még mindig aludt a kihűlt kandalló és kisurrant a házból.

Amikor elérte a kikötőt, a az első kereskedő, aki odalépett hozzá, egy kopottas ruhás férfi volt, mindenféle varázsszert árult: szárított magokat, amiket kígyók nyelvének nevezett, köveket, amiről azt állította, hogy magának a Holdnak voltak a könnyei, amiről Hansa tudta, hogy közönséges folyami gyöngyök, anélkül is, hogy a zsebében lapultak volna a férfi hazugságára  a bizonyítékok.  Rá se pillantott, úgy ment el mellette.

A második kereskedő egy nagyon magas,  zöld ruhás nő volt. Egyik szemével elmélyülten figyelte Hansát. A lány mélyen meghajol elötte, amitől a nő elégedettnek tűnt.

A harmadik kereskedő egy tizenöt év körüli lány volt, aki vidáman tájékoztatta Hansát, hogy az anyja szereti az italt és a tengerészeket, így csak abból tudnak megélni, amit a lány ez tud csenni a férfiak zsebéből, amíg azok alszanak. 

Amikor meglátta, hogy Hansa mivel szeretne üzletet kötni  - egy csodálatos, makk nagyságú fehér könnycseppet, amelyet a naplemente és a tenger minden színében pompázott - felkapta.

- Ez ez én szerencsehozóm – mondta mondta, és cserébe adott Hansa-nak egy iránytűt, egy vizespalackot és egy csizmát, hogy le tudja cserélni a gyenge cipőjét.

-  Csizma sose ázzon be – mondta a kereskedő lány – A vizespalack sose ürüljön ki, És az iránytű soha ne vezessen téged tévútra.

Hansa tovább indult, hogy találjon egy hajót egy lány nevével.Figyelte a neveket: Luckjoy, Greengage-t. Ondine és az Azaria. Amikor meglátta , az egyik oldalán a Lady Catherine nevet, odalépett hozzá. A kapitánya egy borotvált hajú nő volt, a legénység egy csapat tetovált matróz, összehúzott szemmel néztek Hansara, amikor felajánlotta a Hold második könnycseppjét az utazásért fejében.

- Ez annyit ér, mint ez egész hajóm – mondta a kapitány és eltette.

A könnycseppért Hansa kapott egy ágyat a fedélzet alatt. és a jogot, hogy közéjük ülhessen. Imádta az életét a tengeren. A legénység napbarnított arca az apjára emlékeztette, a levegő sós illata olyan volt, mint a kabátjáé. A hajó mozgása, akárcsak az álmaiban, amit még a nagyanyja házának levegőtlen szobáiban álmodott.

Minden éjjel kimászott az ágyból, hogy a szabad ég alatt feküdhessen, hogy lássa a anyja összes nővérének táncoló alakját, és beszélhessen a Holddal.

- Szervusz, Nagymama!

A Hold mesélt Hansának a Szelekről, a Dagályokról és a gőgös Napról, aki éjszakáit egy tüzes országban töltötte, amelyet sem szárazföldön, sem tengeren nem lehetett elérni. Beszélt neki a ritka fehér virágokról, amelyek a saját dombjain és völgyeiben nőttek, és varázslatos tulajdonságokkal bírnak Hansa szedni akart ezekből a virágokból. Át akart gázolni a Hold széles folyóin, és el akart hajózni minden feltérképezetlen szigetre.

- Így is lesz – mondta a Hold – Az unokám nem azért jött a világra, hogy a koszos föld legyen a lába alatt.

De még a Hold védelme is korlátozott volt.  Éppen aludt, amikor délután vihar támadt a felhőtlen égbolton. A Nap forró szeme alatt megemelkedett a víz, a tenger hullámokká korbácsolta magát, amelyek úgy dobálták a hajót, mint egy játékot. 

A kapitány kiáltozott a viharba, és utasította a matrózait, hogy szóródjanak szét a fedélzeten.  Hansa az árbockosárban rekedt, miközben a hajó mélyen megbillent, olyan veszedelmesen köze kerültl a vízhez, hogy tudta, el kell fogadnia, mindannyian megfulladnak. Erősen kapaszkodott és a habzó tengerre nézett.

A gyilkos forgatagból, egy izzó arc emelkedett ki,  fehér homlokkal, kagylószemekkel és egy szájjal, ami olyan széles volt, akár egy bálnáé.  

- Csillagnak lánya - dörmögte az arc. - Én vagyok a dagály, aki őrködik a vizek felett, amikor a Hold fiatal. Miféle ostoba küldetés vitt rá, hogy a tengerre gyere meghalni? 

- Maga az anyám férje? - kiáltotta, de a szavai majdnem elvesztek a víz csobogása alatt.

- Én a legfiatalabb testvére vagyok - felelte a Dagály és minden szava  olyan volt, akár egy hajókürt-robbanás.

- Akkor te lényegében a nagybátyám vagy - mondta a lány. Hunyorognia kellett a vízpermet miatt. Segítenél nekem, családi szeretetből?  Az anyámat keresem,  a világ peremén.