A Dagály megtorpant egy pillanatra, mielőtt kitört volna belőle a nevetés, amitől az egész hajó teljes megpördült, majdnem lerepítve Hansát a helyéről.

- Nincs szívem, amiben a családi szeretet helyet kaphatna. Ennek ellenére adok néhány tanácsot. A bátyám megőrzi a titkait, és én nem tudom, hogy hogyan lehet eljutni a világ szélére. De egy másik fivérünk talán. Tengeri farkasokat tart, hogy szolgálják őt, ezek pedig messzebbre és gyorsabban képesek úszni, mint bármely más teremtmény. Keresd meg őt. Ha nem öl meg, segíthet neked. 

Fekete-fehér arca darabjaira szakadt a habokba, és a tenger megnyugodott, mint a macska a simogató kezek alatt. Hamarosan sima lett, akár a nedves selyem.  

Hansa lemászott az árbocról a kemény ajkú tengerészek közé. ők nem látták a Dagály arcát, vagy hallották a beszélgetést. Annak voltak a tanúi, hogy egy lány, a lehetetlen viharban szorosan az árbochoz szorult, és a tenger fölé hajolva nyugalmat hirdetett, amíg amíg meg nem hallgattatott.   

Talán hálásnak kellett volna lenniük. De Hansa egy kapitány lánya volt, és tudta, hogy nem lesznek azok.  Senki sem babonásabb, mint egy tengerész a tengeren. Szinte meg sem volt lepődve, amikor aznap, késő este  négy durva kéz rángatta ki az ágyából, és az fedélzetre cipelte.

 - Nagymama!" - sírt a lány, de a tengerészek túl gyorsak voltak.

Hansa a csizmájában aludt, és még akkor is megpróbálta megrúgni őket, amikor átdobták a hajó oldalán.

Az íránytű, gondolta zuhanás közben, megnevezve azokat a dolgokat, amelyek a tulajdonában vannak. . Csizma. Vizestömlő.

A Hold utolsó könnycseppje. A szájába rejtette a követ, amikor a tenger felszínéhez csapódott.

A víznek olyan színe volt, akár higgyanynak , felül holdfénnyel, alul éles fogakkal. és a sokk hatására lenyelte a könnyet. 

- Nagymama – sikította gondolatban , közben próbálta a felszínre küzdeni magát.

- Türelem, unokám - mondta a Hold - Ez mind a mese része. Fénye a tengerre vetült. A hajó már túl messze járt, az úszáshoz, és négy víz-fekete fej bukkant fel Hansa körül.

Szírének. A bőrük szürke volt, a hajuk színtelen az éjszaka ellen.

A legközelebbi felsértette Hansa lábát a fogazott uszonyával.

- Csinos kicsi csillag lány! – mondta. Hangja szirupos volt, sóval és egy sirály sikolyával.

- Nem olyan csinos - szipogta a második. A holdfény csillant a fogai hegyén.

A harmadik a víz alá merült, hogy durva nyelvével végigsimítsa a friss vágást Hansa vádliján.

- És csak félcsillag - mondta, amikor újra felbukkant.- A földet vagy az eget kellett volna választanod. A tenger nem akar téged.

- Semmi utolsó szó, te kis korcs?" - mondta a negyedik szírén gúnyosan. – Hamarosan úgyis kevesebb mondandód lesz. Most! – kiáltotta és lemerült. A többiek is utána eredtek és ráncigálni kezdték Hansát a kezénél vagy a lábánál fogva.

De a lány okkal maradt csendben. A könnycsepp, amit lenyelt, úgy olvadt a nyelvére, mint a kocsonyás vér, a tengeri szél, az osztriga és jég ízével. Lecsúszott a torkán, gyökeret vert a gyomrában, és hajtásokat küldött: a karjába, ahol a bőre szürkére színeződött. A lábába,ami összeolvasztotta őket, és pikkelyekkel borította be. A szemei csillogó bőrt növesztettek, hogy megvédje a víztől,  a bordái kiszélesedtek, megkeményedtek, akár egy kincsesláda, amit még a tenger sem tudott feltörni.

Amikor lélegzett, a tengert lélegezte be. A torkában és tüdejében kis elágazások jöttek létre, így a szírének hasonlóan ő is tudott levegőn vagy vízben is élni.

Megtréfált minket - mondta egyikük savanyúan.

Egy másik megkorbácsolta Hansa új farkát a sajátjával.

- Ha ő nem játszik tisztességesen, akkor mi sem fogunk" - mondta, és mind a négyen szétszéledtek. Hansa gyorsan elvesztette a nyomukat  a vízben.  Nem volt más választása, mint úszni. Maga mögött hagyott halakat, állatok arcaival, és lemerült a tenger erdejébe , a hajtások íveltek és faragottak voltak, mint a fából készült képek. Csapkodó farka átvitte őt a hidegben, ami lemarhatta volna a húst egy a tengerész csontjáról. De Hansa nem volt tengerész. Egész éjjel tekergett a megragadó tengeri erdőben, tovább és tovább, amíg a Nap fel nem kelt és sápadtra nem fakította a vizet.

A fényénél talált egy tisztást, ahol egy tető nélküli korallpalota nőtt ki a homokból. Átúszott a mozaikokkal kirakott csarnokokon a fogadóteremig, ahol a trón állt, amely elsüllyedt hajók árbocaiból készült, tengeri roncsokkal összefűzve. Egy óriás méretű férfi ült rajta, fekete bőrrel, és tenger zöld hajjal. Érdeklődve figyelte a lány közeledését.

A csillagok nem sokáig élnek a víz alatt, a kislányok pedig még kevesebb ideig – mondta – De mégis élsz. Milyen érdekes. 

Hansa érezte, ahogy a tenger reagál a férfi hangjára, hogy még a halfarka is arrébb sodródott. .

- Ki vagy te? – kérdezte a lány.

- Én vagyok a Dagály, aki vigyáz a tengerre, amikor a Hold középkorú lesz. Te pedig a Hold unokája vagy. Mit szeretnél tőlem?

- Anyám szabadsága. A bátyád fogva tartja őt a világ peremén.

- Leszögezném, hogy én soha nem állok a férjek és a feleségeik közé.  Azonban - Előrehajolt, és a tenger is így tett. – Az idősebb fivérem túlságosan is erős lett. Amíg a Hold lánya a kezében van, addig a Holdat is fogságban tartja.  Segítek neked eljutni a világ peremére, és elmondom, hogyan szabadítsd ki anyádat a házasság kötelékéből.

Füttyentett, és egy kopó jött elő, vagy valami át kellett haladnia a hullámok alatt, egy fodrozódó dolog ezüst pikkelyekből, szájában egy tengeri üvegből készült tőrrel. Egyetlen  módon lehet megtörni a köteléküket. Le kell vágnod  anyád a kezét, amelyik a jegygyűrűjét viseli. Ez a tőr átvág minden csontot, még a Csillagokét is.  Elfogadod?

Hansa bólintott, de a teremtmény még nem adta oda neki a tőrt.

- Hosszú még az út a világ pereméig. – mondta neki a Dagály - A farkasaim csak a vég kezdetéig visznek el, mert ha ennél messzebbre mentek, az furcsa dolgokat művel az utazókkal.  Azt mondják, hogy elveszítesz önmagadból egy darabot, olyan messze a világ szívétől. Légy óvatos, Hansa az utazó.

A farkas a kezébe ejtette a tőrt és megragadta a nyakánál fogva. Két testvére is csatlakozott hozzá, és hárman kivitték őt a palotából, a hatalmas vízfelületre. 

Hansa bőre égni kezdett. A tenger karjai egyre szorosabban fonódtak köré , azzal fenyegetve, hogy összeroppantják a szorításukban. Ahogy a könny védelme gyengülni kezdett, a tenger már nem jelentett életet a számára. Éppen sót nyelt , amikor a farkasok felszínre törtek vele a vízből.

A tenger felszínén húztak át a langyos vízben, és hagyták, hogy a lányt a hátukon aludjon, amikor elfáradt. Lemerültek, hogy elkapják számára, kis lényeket, sósakat, amik kagylókban aludtak és recsegtek a lány fogai között.

Bár gyakran ivott a vizespalackjából, az sosem ürült ki. Szírének járkáltak mellettük mérföldeken át, és tajtékos hangon kiabáltak, de nem mertek közelebb jönni.

Éjszaka a csillagok megszakították a táncukat és csókot fújtak Hansanak,  világosban pedig a Napot figyelte kíváncsian.

- Nagybácsi – mondta magában – Beszélnél hozzám?

De a Nap gőgös, és ritkán ismeri meg még a saját gyermekeit is.

Harmadnap reggelén Hansa érezte, hogy a csizmája az emelkedő tengerfenékhez ér, mielött megpihent volna a sekély vízben. A Dagály kutyái átvitték őt egy egész útnyi tengeren, és most ott kellett hagyniuk a vég kezdetén.  A csípője körül szimatoltak, ravasz szemük ragyogott, és  három ezüstös csíkként vágtáztak vissza a mélység felé. Nézte, ahogy elmennek.

Mögötte a tenger és az égbolt végtelenje terült el : Itt a szeszélyes Nap, közelebb húzta magához a felhőket, majd elégette őket. Ott a Hold, amely arcának örökké különböző változatait mutatta, és az összes lánya az ősi táncát járta körülötte, közöttük egy üres térrel, amelyből Hansa anyját kiszakították. Mögötte volt a nappal és az éjszaka, a tenger és a szárazföld, és a saját múltjának minden lapja, mielőtt utazóvá vált volna. Hátat fordított neki, és szembefordult a világ peremével.  

Egy utolsó erdő van a világ szélén. Egy ködös és fondorlatos hely, ahol a a finom, fehér köd szövetté változtatta a levegőt. Hansa elővette a zsebéből az iránytűt, és hagyta, hogy az vezesse a erdőn keresztül. Tudta, hogy több ez, sima ködnél.  A Dagály második testvére figyelmeztette, hogy el fog veszíteni önmagával darabokat, de előtte visszaad neki dolgokat, amiket elvesztett.

Követte a másik nagymamája hangját, a forró kenyér és a tűz illatát. Egy olyan dal hangjai csendültek fel, amelyet még sosem hallott, de ismert. Az anyja énekelte neki, abban a néhány napban, amit Hansa születése után együtt töltöttek. A köd el akarta csalogatni, de az iránytűje végigvezette. Végül elérte az utolsó erdő végét, és kilépett a világ peremére.

Az utazás darabokat vett el belőle, de csak miután elhagyta a ködöt, tudta meg, hogy mik azok a darabok: évek voltak, melyeket elloptak, miközben vándorolt. Gyermekként sétált be az erdőbe, de onnan egy öregasszony sétált ki, fájó csontokkal és meggyengült látással. Az tartotta vissza a bánatát, hogy azt mondta magának, ez csak  egy újabb varázslat, amit vissza lehet csinálni.

A világ végén egy kis ház volt, két alak áll előtte. A nőnek kék szeme volt, mint Hansának, a férfinak pedig csípőig érő ősz haja. Nem érintették meg egymást, vagy beszéltek, de béke volt közöttük Hansa megöregedett, nagy bölcsességek nélkül, de mégis látta.

- Ki vagy te, aki ilyen messzire eljöttél, hogy meglátogass minket? - kérdezte a férfi kedvesen.

A nő nem mondott semmit. Selymes bal kezének harmadik ujján egy kék vízből készült gyűrű forgott.

- Messziről utaztam - mondta Hansa megtört öregasszonyi hangján -, hogy felszabadítsam anyámat a házassági köteléke alól.

Letérdelt a Csillag elé, aki zavarosan nézett rá.

- Anya - mondta. – Megismersz?

Aztán fogta a Dagály tőrét, és levágta az anyja bal kezét. A kéz egyszeriben csillagfénnyé változott  szétoszlott a levegőben,  a gyűrű pedig cseppekké, melyek a földre hullottak.

A Csillag nem szólt semmit, és nem nézett senkire. Folyékony, ezüstös suhanással szökkent vissza az égbe.  A Dagály nyugodt tekintettel nézte, ahogy elmegy.

- Újra el fogom őt nyerni – mondta – A Csillagoknak alig vannak emlékeik. Senki sem gondolt arra, hogy ezt elmondja neked?

Egy kézmozdulattal a gyűrű cseppjei újból összeálltak, és széles kék hullámmá duzzadtak. Felkapta, a férfit és átvitte a ködös erdő tetején, a nyílt tenger felé.

Hansa egyedül állt a homokban, bőre megkopott, csontjai meggörbültek az az évektől, amelyeket nem élt meg, amelyeket elvesztett az erdő ködében.

- Sajnálom! – mondta a Hold. Nagyon távolról jött a hangja, de Hansa mégis ugyanúgy hallotta. - Nem tudom visszaadni neked az elveszett  éveidet - mondta neki. -  De egyfajta örökkévalóságot felajánlhatok neked.

- Milyen fajtát? – Hansa megkérdezhette volna – És hogyan? – de nem kapta meg ezt a lehetőséget. Mielőtt beszélni vagy gondolkodni tudott volna, a Hold elragadta törékeny testét, és felemelte a csillagok közé. Hansa a földön egy öregasszony volt, de másfajta teremtmény emelkedett az égbe. A bőre lehámlott, a csontjai fehérek lettek, a gondolatai szétszóródtak, mint egy elszakított nyaklánc gyöngyei. Minden darabkájából, ami megmaradt belőle, új csillagok keletkeztek , felvéve egy lány alakját. 

És így Hansa, az utazó, megkaphatta az örökkévalóságot.

Holdtalan éjszakákon, a csillagok, amelyek Hansa voltak, elengedték az égbolt szorítását. A tengerbe zuhannak, és a víz alatt ragyognak, zaklatva a Dagályokat. Felemelkednek akár a hab, és egy kék szemű lány testévé állnak össze. Elmerül az ezüstben, a kéken át a feketébe. Ujjait végigfuttatja az ottani hínárokon, és eszébe jut, amikor még napsütés és rabság volt.  Azon tűnődik, melyik börtönt kedveli jobban, a bezárt házikót vagy az ég csendjét.